Budapest, 1980. (18. évfolyam)

8. szám augusztus - Császár Nagy László: Demográfiai csúcs az óvodákban

ez nem az én dolgom. Néhány éve nyolcszázat kért azokért, akiket gumibugyizni kell, anélkül pedig ötszáz volt a taksa. Persze, azóta jócskán emelkedett a megőrzés ára, de akkor sem tehetek mást. Megbomlott a kereslet és kínálat összhangja, ez kitűnő gazdagodási lehetőséget kínál az élelmes embereknek, akik nyelvtanulást ígérve két-három ezer forintért őriznek havonta gyerekeket. Igaz, a vezényszavak: asztalhoz, pisilni, feküdj, idegen nyelven hangzanak el, de előkerül időnként a pálca is. A baráti szívesség leple alatt gyakran súlyos ezresek cserélnek gazdát. Nem csak a III. kerületieket nyomasztják az óvodai gondok. A X. kerületben a 1254 iskolába induló gyerek helyére 1585-én jelentkeztek. Az arányok látszólag jobbak, mint Óbudán, de ha egy-egy óvodát vizsgálunk, hamar kiderül, hogy más a látszat és más a valóság. Csak néhány adat mutatóban: a piros óvoda 107 megüresedő helyére 153-an jelentkeztek, a zöld óvodában ez az arány 61:141, míg a lila óvodából iskolába íratott 36 gyerek helyére 123-an pályáztak. Eddig. Mert nemsokára Kőbányán is új lakásokat adnak át. A kerület óvodáinak átlagos kihasználtsága százötven százalékos. Egyegy óvónő gondaira általában 35— 40 gyereket bíznak. Nem csoda, ha Bálint Józsefné, a lila óvoda vezetője (amelyiknek 200 helyén 303 gyerek szorong) a munkaerőellátottságot is szóba hozza. Elmondja: bár a kerületben papíron tíz betöltetlen állás van, a valóságos óvónőhiány többszöröse ennek. Egy rendelkezés szerint ugyanis a gyesen levők helyére csak szerződéseseket vehetnek föl, akiknek a képzéséről nem gondoskodnak, mondván, a jövőben úgysem lesz rájuk szükség. De újabban már a szerződéses óvónőket is szerződésesekkel kell pótolni. Szavaiból az is kiderül, hogy a tanácsi osztályok munkájának összehangoltságára nem lehetünk éppen büszkék. A rendelkezés értelmében a gyesen levő szülők gyerekét csak akkor vehetjük föl, ha igazolják, hogy a kisebb gyereknek jutott hely a bölcsődében. Az egészségügyi osztály — a bölcsődék fölöttes hatósága — azonban később dönt, így a szülő hónapokig bizonytalanságban marad, és az óvodákat gyakran kész helyzet elé állítják. Sajnos, nehezíti a helyzetet az is, hogy az orvosok egészségesnek nyilvánítanak értelmi fogyatékos gyerekeket. Márpedig ha csak egyetlen ilyen gyerek kerül az óvodába, az egész csoport hakdását hátráltatja. Aztán a munkaerő-vándorlásról beszélünk. Az üzemek többet ígérnek azoknak az óvónőknek, akik elmennek vállalati óvodába. „Szerencsére" ez nem tart sokáig, mert a fizetések előbb-utóbb kiegyenlítődnek, és kezdődik a visszaáramlás, mert az üzemi óvónők munkáját nem egy helyütt hozzá nem értő gazdasági szakemberek irányítják. Aligha találunk olyan óvónőt, akár a tanácsi, akár az üzemi óvodában, aki örül a munkakörével járó adminisztrációs feladatoknak. Mert papírmunkának nem vagyunk szűkében. Felsorolni is sok lenne valamennyit. Érjük be annyival, hogy a nyilvántartások, a tisztítószervásárlások bevételezése és kiadása körüli könyvelések, a tűz- és munkavédelemmel kapcsolatos feljegyzések, a leltárak és a szakmai, valamint a személyzeti munkával járó jegyzőkönyvek és jelentések készítése naponta kéthárom órára megfosztja a vezetőóvónőket hivatásuk gyakorlásától. Igaz, feladataik egy részét a beosztottakra háríthatnák, de akkor ki foglalkozik a gyerekekkel? Ácsai Mária, a Gőzmozdony utcai lakásóvoda vezetője, bemutatja a háromszobás lakótelepi lakást, amelynek egy-egy szobájában 25—30 gyerek tölti napjait. A szabadba nemigen mehetnek, mert a lakók nemegyszer elzavarták már a játszótérről az óvodásokat. Azt is elmondja, többször előfordult, hogy este a gyerekeket kézen fogva járta végig a közeli presszókat, hogy át tudja adni a szülőknek a csemetéjüket. A tényekkel szembenézni jobb, mint megkerülni azokat. Keményen koppannak a szavai: A lakótelepen élő gyerekeknek legalább a hetven százaléka veszélyeztetett. Egy apuka kopog ránk. Elhalmozza az óvónőt bókjaival, aztán elmondja, hogy segítségért jött. Azt szeretné, ha az óvónő a válóperi tárgyaláson őt tartaná alkalmasnak a gyerek nevelésére. Majd nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel illeti a feleségét, kiköti, hogy holnaptól csak tőle fogadhatják el a gyerek ebéd befizetését. Jól jön majd a papír a válóperi tárgyaláson . . . — Talán azért van ennyi veszélyeztetett gyerek — mondja a vezető óvónő — mert a fiatal házaspárok jószerivel csak akkor remélhetik, hogy lakást kapnak, ha több gyerekük van. Mire megkapják a lakást, teli vannak adóssággal, OTP hitelekkel, ami érthetően nyomasztja őket. Sokan kezdenek emiatt inni. Elhanyagolják a gyerekeket, nevelje föl őket az állam, a társadalom. Ügy vélem, ilyen helyzetben fényűzésnek számít, hogy a pályakezdő óvónők szakmai gyakorlat nélkül kezdik el a munkát. Évek telnek el, amíg megfelelő tapasztalatokat gyűjtenek. Ez idő alatt százak és százak nem kapják meg a három-hat éves korban a szükséges nevelést. Van-e megoldás, a feszítő gondok feloldására ? Wacha Imréné, a X. kerületi Tanács művelődési osztályának helyettes vezetője szerint mindenekelőtt több szakképzett óvónőre volna szükség. Majd így folytatja: — Gyakran beszélünk arról, hogy a lakótelepek építésével egyidejűleg megfelelő számú óvodát is építeni kell. De amíg ez csak az értekezletek témája, addig kénytelenek leszünk szükségmegoldásokkal átvészelni a legnehezebb időszakokat. Greskó Ibolya, a Fővárosi Tanács Művelődési Főosztály felügyeleti osztályának vezetője, miután pontos kórképet fest óvodagondjainkról, megpróbál receptet is adni: — Ismerjük a problémákat. A demográfiai hullám az idén tetőzik. 30.700 gyerek tölti be a hároméves kort, és 25.400 gyerek kezdi el általános iskolai tanulmányait. Nehezíti a helyzetet, hogy még a múlt évről is több ezren várakoznak felvételre. A fővárosban december végéig a 3.075 új óvodai helyre várhatóan 4.000—4.500 gyereket vesznek fel, ami tovább növeli a zsúfoltságot. A lakótelepeken a legroszszabb a helyzet. Ilyen körülmények között a pedagógusoknak nemigen marad erejük a differenciált foglalkozásra. Ez az objektív helyzet meghatározza a feladatainkat. Bízunk az óvónők áldozatkészségében. Minden támogatást megadunk a kerületi tanácsoknak lakásóvodák megnyitásához és minden egyéb szükségóvoda létesítéséhez. (Ezeket 1984-ig nem lehet bezárni.) Az idén megállapodtunk a SZOT-tal, hogy az üzemi óvodák nagyobb segítséget nyújtanak a kerületeknek. És ebben a kerülethatárok sem jelenthetnek akadályt. Az együttműködés több tanácsi óvodai helyet eredményez. A következő tervidőszak végéig az lesz a legnagyobb gondunk, hogy kidolgozzuk a visszavonulási tervet. GÁSPÁR TIBOR N lapjaink építészetéről, elsősorban Budapestről akarok írni, mégis világosan látom, hogy mondanivalóm egy része független Budapesttől. De nem hiszem, hogy a főváros mai építészetének jellegzetességeibe bocsátkozhatnék anélkül, hogy ne szólnék néhány általános kérdésről. Mindenekelőtt ezért szeretnék tisztázni néhány fogalmat. Az embert ősi kapocs fűzi az építéshez, talán azért, mert a legegyszerűbb és legősibb körülmények között hajlékát maga volt kénytelen megépíteni. Az építés ösztöne és képessége azóta sem idegenült el az embertől, és túlcivilizált korunkban, napjainkban, újra életre kapott. A világ egyik felén építészeti kuriózumszámba megy, és popartos divattá fejlődött a csak „épülethez" nem hasonlító hajlékfantasztikumok barkácsolása. Nálunk viszont a gyarapodó, boldogulni kívánó mai és tegnapi nemzedék az eltökéltség mellett azzal az ösztönös hozzáértéssel nyúlt téglához, cementhez, fához és megannyi más építőanyaghoz, hogy jobb vagy jobbnak vélt otthont teremtsen magának és családjának. Részben így épült, épül az ország, és hellyel-közzel Budapest is. Nyugodtan általánosíthatunk: építeni mindenki tud, következtetésképp: az építéshez mindenki ért. Az építés viszont — úgy vélik: — maga az építészet. Mert a kettő között már nagyon kevesen tesznek különbséget, nem kutatják, hogy az építés 14