Budapest, 1980. (18. évfolyam)

8. szám augusztus - Kertész Péter: Egy éj a traumatológián

Eifert János felvételei befejezteti valahol az operációt. Mindig lehet kompromisszumot kötni. Ha egy sérült láb meg­operálására nincs lehetőség, be lehet gipszelni. Jobb lenne ugyan frissen műteni, de ha egyszer hoznak egy szíven szúrtat, akkor nincs mese. A világ leggazda­gabb országában sem képesek minden sérültet optimálisan el­látni, mert akkora személyzet csak elméletben létezik. Félidőben, este nyolckor tol­ják be az ambulanciára a har­mincnegyedik sérültet. Jancsár doktor veszi gondjaiba, s már diktálja is az anamnézist. Köz­ben kész a ki tudja hányadik ká­vé, URH-val riasztják azt, aki éppen soros. Az egyetlen nővér, Adamecz Etelka nem ismer fáradtságot. Bár el tudnám mondani, hogyan lát el egyszerre hét beteget. Éppenséggel elférne itt a felvé­telnél még egy kolléganője, de­hát — mondja nevetve — az osztályokon éjszaka harminc be­tegre jut egy nővér. Mondhat­nám, hogy ott a betegek már túl vannak a nehezén, de ezzel aligha fognék ki rajta. Éveken át az intenzíven dolgozott, meg­szokta a tempót. Közben szült két gyermeket a lányosan kar­csú asszony, s legnagyobb bána­tára már nem tud három mű­szakot vállalni. Igy „csak" két­szer tizenhat órát ügyel — dél­után 4-től végig —, minden második szombaton bejön négy órára, s minden hatodik szom­baton huszonnégyórázik, mint most — „kivételesen". A férje kitűnően főz, ellátja a gyereke­ket, tud hozzá alkalmazkodni, hiszen „magántanár". Az iskolá­ban nem fizetnék így meg. Igaz, ezután nem jár nyugdíj, dehát nem csinálja élete végéig. Most különben sem ez a legfőbb gondjuk. Folyamatban van a mi­nőségi lakáscseréjük, a szoba­haliban nehezen férnek. Az ambulancia egyúttal a klub, a társalgó, s ha úgy tetszik a presszó. Van ugyan mindenki­nek sokadmagával közös kuckó­ja, de azokhoz képest még a munkásszálló is összkomfortos. Az alagsori női öltöző rendsze­resen beázik, s gyakori vendég ott a svábbogár. Mindezt nem panaszként mondják, csupán a teljesség kedvéért. Majd' min­denki választhatna kevésbé ke­serves sorsot magának, de ez eszük ágában sincs. Az igazán nagy feladatokra rendre ilyen emberek toborzódnak. Valahogy ugyanúgy rabjai az éjszakának, a folytonos veszélykeresésnek — csak persze pozitív előjellel —, mint akik szórakozásból cseré­lik fel a nappalt az éjszakával. Például Jani Lászlóné, az egyik gépírónő jól tudja, hogy úribb dolga lenne a régebbi munka­helyén, az igazságügyi orvos­szakértőnél, de itt mozgalma­sabb az élet, s főleg hasznosabb­nak tudja magát. Ha kell, tolja a beteget, vért rendel, orvos után lohol, attól függően, hogy milyen specialistát igényel a sé­rült. Dr. Eckhardt Anna aneszte­ziológust az épülettel együtt örökölte az intézet, s alighanem végleg ittmarad. Pedig össze­hasonlíthatatlanul több a tenni­való, olyannyira, hogy altatóor­vos létére lassan elfelejt aludni. „Most is — jövendöli — éjjel egy óráig legalább úgy megyünk, mintha nappal lenne". * * * Dr. Szepesi Andrással madarat lehetne fogatni, újabb „pezsgős­műtétet" tudhat maga mögött. Páciense, pajszerral vágták fej­be, jól van, az igazak álmát alussza. Gyorsan begipszel egy lábat, utána beszélgethetünk. — Debrecenben jártam három évet, aztán kerültem Budapest­re, itt diplomáztam 1972 őszén. Mégsem kaptam a fővárosban állást, hiába voltam szép, meg okos, meg KISZ-es. Majdnem tíz évig a KISZ KB nőpolitikái ré­tegtanácsában tevékenykedtem, s most is tagja vagyok az orvosi munkabizottságnak. Unokatest­vérem, aki ortopédsebész, rá­beszélt, hogy a baleseti sebészet a legkonjunkturásabb szakma — jóllehet az egyetemen kevés ilyen jellegű élményem volt. Fél évig oktatták a traumato­lógiát: szürkén, sematikusan. Pedig megérett rá, hogy önálló tantárgy legyen, s ne csupán az általános sebészet mostohagye­reke. Szóval, bánatomban beír­tam a veszprémi kórház bal­eseti osztályát, ahol tárt karok­kal fogadtak, mert oda a kutya se jelentkezett, és volt két üres állásuk. Szakmailag nagyon ma­gas színvonalon dolgozó osztály­ra kerültem, amely ugyanakkor rendkívül túlterhelt is volt, hi­szen mind a mai napig keve­sebb mint hetven ágyon látja el az északi Balaton-part összes sérültjét. Márciustól novemberig jóformán egyfolytában talpon voltam. Akkoriban alakult ki az a jó szokásom, hogy minden rangú-rendű társaságban, bármi­lyen testhelyzetben el tudok aludni. Aztán mégis felkerültem az országos intézetbe, ahol a szakmai gyakorlatot annak rend­je és módja szerint letöltöt­tem. Még nem volt meg a se­bész szakvizsgám, mikor elkez­dődött a kiürítés, s rábeszéltek, hogy menjek be a minisztérium­ba főorvos-főelőadónak. Közben minden héten két napot és egy éjszakát tölthettem baleseti se­bészként. Tizennyolc hónapig ingáztam. Baleseti szakreferens­ként közvetlenül az öt tagú operatív bizottság mellé rendel­tek mint afféle szárnysegédet. Aztán, mikor lezajlott a nagy tranzakció, nem elégített ki az íróasztal melletti munka. Arra gondoltam, hogy két or­vosi szakmában való jártassággal felelőtlenség különböző panasz­beadványokra válaszolgatni. Az­zal a feltétellel engedtek vissza, hogy mint szaktanácsadó to­vábbra is rendelkezésükre állok. Vagyis: most az intézetben va­gyok főállásban, és hetente két délutánt töltök a minisztérium lll-as főosztályán. Szerencsére most már csak a baleseti sebé­szet ügyei tartoznak hozzám, így az országos intézet is. Leg­nagyobb fájdalmamra nem tudok annyit sebészkedni, mint a ha­sonló korú kollégáim, mert foly­ton leveleket írok és tárgyalok. Folyik a Mező Imre úti épület átépítése és bővítése, amelyre 1,1 milliárd forint áll rendel­kezésre. Ez állami nagyberuhá­zás, amelynek egyik orvos-szak­mai konzultánsa és szervezője vagyok. Már felvonult a kivi­telező, elkezdték a bontást.Több ágy nem lesz, mint volt, de a kiszolgáló helyiségek alapterüle­te körülbelül hatezer négyzet­méterrel gyarapodik. A hotel­épület és a rendelő közé egy 34 x 30 méter alapterületű, négy­szintes diagnosztikai tömb épül. Általában annyi ügyeletet vál­lalok, mint a többiek, persze, nyilván többet azoknál, akik egy­általán nem vállalnak, vagy aki­ket „nem osztanak be". A trau­matológiai szakvizsgát ősszel sze­retném letenni, akkor leszek ép­pen harminchárom éves. Krisz­tusi kor. Választottam: trauma­tológus leszek, bár sok tényező próbál eltéríteni. Most éppen agysebész inas vagyok, mert a szakvizsgához a baleseti sebé­szet minden területén önállóság­ra kell szert tenni. Hogy mást ne mondjak: jó néhány megyé­ben ahol nincs idegsebész. A szakvizsga után nyilván érni kell jó pár évet, hogy mire a mai játékszabályok szerint osztályve­zető főorvos lehet valaki, addig­ra ténylegesen ura legyen a témának, s megfelelően tevé­kenykedjen a sürgősségi és hely­reállító sebészet minden terüle­tén. A sürgősségi ellátásban — ami­ről a kalmopyrines doktor bá­csiknak halvány fogalmuk sincs — az egymásrautaltság paran­csoló kényszer. A hierarchia a lényegi kérdésekben háttérbe szorul. Nincs idő vitatkozni azon hogy ki az okosabb meg ki a főorvos, megvan a sorrend, ha hasi sérülés van, azt kell ellát­ni, ha koponyatáji, akkor azt. Ha mind a kettő, azt előbb, ahol súlyosabb a vérzés. Aki ideszegődik, tudja ezt, és akar is együtt dolgozni. Egy össze­tört embert össze kell rakni. Éjfél után egy óra. Az egyik steril műtőben Farkas doktor ope­rál, a másikat most készítik elő. A többiek, kihasználva a pár percnyi szünetet, a beteghordó ágyakon üldögélnek. Van vala­mi szent cinkosság az összetarto­zásukban, ahogy fáradt, csillogó szemmel, lábaikat lóbálva be­szélgetnek, cigarettáznak. Úgy terveztem, reggelig kitartok, de — nem először — túlbecsültem az erőmet. Motyogok valami köszönet —, búcsúfélét, s ipar­kodok, hogy elérjem az utolsó szentendrei HÉV-et. Hiába na: magamfajta civil zsurnaliszta ek­kora erőfeszítést végignézni sem tud, hát még végigcsinálni. 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom