Budapest, 1980. (18. évfolyam)

1. szám január - Malonyai Péter: Pestedzés

lami, hát a sport igazán megköveteli a rendet. De kérdés, hogy valóban szükség van-e lelkes emberekre, és meddig buzgók ezek a vállalkozók? Hogy mire gondolok? Megint egy esetet mondok el. A fiatalember egyetemre járt. Szerette a sportot, érdekelte úgy is mint szakma, hivatás. Segédedzői képesítést szerzett, és elvállalta a BEAC serdülő labdarúgóinál az edzői tisztet. Egy éven át szorgoskodott ott, minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül (tehát folyamatos munkát végzett és lelkes volt), még az eredmények is jöttek. A csapat azzal, hogy tagjai fizikailag sokat fejlődtek a gyakorlások hatására, vagy öt hellyel feljebb került bajnoksága tabelláján. Eljött a nyári szünet. A klub vezetői megígérték, hogy értesítik, ha ősszel elkezdődnek az edzések. Szeptember elejéig nem szóltak. Hősünk véletlenül tudta meg a nagycsapatban futballozó évfolyamtársától: a serdülőegyüttest feloszlatták, mert nem volt pénz a működtetésére. Az ifjú mesternek nem szóltak. Minek? Pénzbe nem került, így gondot sem okozott az alkalmazása s a megbízás megszüntetése. A kedvenc időtöltésétől megfosztott fiatalember egy újsághoz fordult. A lapnak az egyesület elnökét megkereső munkatársát arra kérték, szóljon az egykori edzőnek: jöjjön csak, szívesen látják. Mert, hogy szükség van az ilyen lelkes emberekre. Egy mostanában készült felmé" rés szerint Magyarországon a felnőtteknek 15 százaléka sportol rendszeresen, további 12 százaléka pedig alkalomszerűen. A két szám összege: 27. A száz százalékhoz viszonyítva kevés, a múlthoz képest megfelelő érték. Ha megnézzük, milyen sportágra szavaz nálunk száz közül huszonhét ember, akkor az úszásra, a futásra, a kerékpározásra és a kispályás labdarúgásra illik rá a népszerű jelző. Tehát először is az úszás. Előnyeiről, kedvező hatásáról a szervezetre, ezúttal nem szólok. Inkább a lehetőségekről. Budapesten hat uszoda szolgálja azokat, akik kedvtelésből sportolnak. A margitszigeti Sport (hivatalosan Hajós Alfréd), a Komjádi, a Lukács, a Rudas, a Gellért és a Széchenyi. Nyaranta idesorolhatók még a hideg vizű strandok is. Az uszodák kihasználtsága? Hát... lehetne jobb s. Megint egy jellemző történet. Vagy két esztendeje sportküldöttség járt nálunk az NDK-ból. Megmutatták a vendégeknek a Komjádi uszodát. Alig lézengett ott valaki. Napközben történt mindez, amikor a sportolók, a versenyzők nem edzettek — iskolában voltak. Ellenvetés lehetne, hogy délelőtt az emberek dolgoznak. A többségnél ez igaz is. Hol voltak azonban a kötetlen munkaidőben foglalkoztatottak, a délutánosok, az éjszakások? Más kérdés az uszodák állapota. A margitszigeti Sportuszoda romosnak éppen nem mor.dható, de lehetne jobb állapotban is. Néhány éve szóvá tettem egyszer, hogy piszkosak az öltözők, a lépcsők, a környezet. Az intézmény vezetője megkeresett, s elmondta: az uszoda régi, elhasznált, felújításra vár, ezérc van az általam észlelt állapotban. Meggyőzni nem tudott, de szavait tudomásul vettem. A helyzet akkor sem rózsásabb, ha tisztában vagyok az okokkal is. Ide tartozik, hogy — amint mesélték — jövőre hozzákezdenek a Sportuszoda felújításához. A fedettel kezdik. A tervek szerint (amelyek még alaposan módosulhatnak a munka megkezdéséig) a mostani 33 1/3 méteres medencét ötvenméteresre bővítik, hogy alkalmas legyen hivatalos versenyek rendezésére is. így eltűnik a fedett gyerekmedence, a kicsik úszóoktatásának jelenlegi színhelye. És a három esztendővel ezelőtt felavatott Komjádi uszoda sem úgy fest, ahogy elvárhatná az ember új Létesítménytől. Elegendő néhány pillantást vetni a medencék felé vezető folyosó mennyezetére, vagy észrevenni: a zuhanyozóban gyakran csak langyos vízzel tusolhat az úszás után forróra vágyó önkéntes sportoló. Mindezek ellenére többen úsznak, mint mondjuk öt évvel ezelőtt. Magam is tapasztalom, hogy a Sportuszodában a megszokott arcok közé újak vegyülnek az utóbbi időben. Egyre többen vállalkoznak a korai kelésre, hogy a vízben eltölthessenek húsz, harminc percet, mielőtt a munkahelyükre indulnak. Persze ez a növekedés, bármilyen örömteli is, nem elegendő. Tíz, legfeljebb húsz emberről van szó, s ez csak akkor tekintélyes szám, ha mint uszodai törzsvendégeket nézzük őket, de elenyészővé válik, ha a főváros lakóinak egészéhez viszonyítjuk. Egy szempontból talán még jó is, hogy kevesen vannak a munka előtt úszni vágyók. Bárki megnézheti például a Sportuszodában a medencéket reggel hat és hét óra között. Tömegszerencsétlenségre gyanakszik, annyian vannak a vízben. Egymás mellett róják a hosszokat sportolók és egészségre vágyók, a víz úgy kavarog, mint a tenger egy-egy kiadós vihar alkalmával. Korántsem akarom kiélezni a hagyományos élsport-szabadidő-sport vitát, ám megkockáztatom: ideje volna végre a fővárosban is kitalálni valamit, hogy a sportolók és a sportolni óhajtók egyaránt jól járjanak. Vidéken már van példa békés egymás mellett élésükre: Gyulán az amatőr is mindig talál helyet a csodaszép versenymedencében. Akinek nem jut hely a vízben, elmehet futni. ,,A láb mindig kéznél van" — hirdette egy szellemes mondás. Futni mindenhol lehet. Mostanában egyre több melegítős férfi és nő látható reggelente Budapest utcáin. Egyik lábukat a másik elé rakva felfeltűnnek a munkába sietők között. Aszfalton futni nem éppen leányálom, de jobb a semminél. Ideálisabb lenne erdőben, fák közt kocogni. Erre azonban nincs módja mindenkinek. Felébred, mondjuk, a Belváros Váci utcájában, futni készül. Mire eljutna a lakásához legközelebbi zöldterületre (mondjuk, a Városligetbe vagy a Margitszigetre), már fordulhatna is viszsza. így aztán marad az aszfalt és a járókelők gúnyos, csúfondáros csipkelődése. Mert nemcsak azért lenne jobb a betonnál az erdei ösvény, mert kellemesebb a lábnak, hanem azért is, mert az állatok, a madarak nem nevezik őket futóbolondnak. Csakhát az erdő nincs kihasználva. Korántsem azért, mert mindenki a város utcáit rója. Vagy nyolc-kilenc éve, hogy elkészült az első erdei tornapálya a Szabadság-hegyen, kellemes környezetben. Ha száznak veszem a maximális kihasználtságát, körülbelül három a vizsgálati érték. Érzésein szerint, ha a tornaszerek helyett (legyenek bármilyen ötletesek, nagyszerűek is) öltözőt építettek volna, a női és a férfioldalon két-két zuhannyal, jobb lenne. Még akkor is, ha a használatáért mindenkitől elkérnének, mondjuk, két forintot. A legnagyobb gondot ugyanis az átöltözés jelenti. Nem mindenki vonul végig szívesen a városon kopott melegítőben. Ráadásul visszafelé meg is fázhat, hiszen megizzadva elegendő egy szellő is, s aztán köhögés, prüszkölés lesz az eredménye az erdei kocogásnak, a várt kellemes érzés helyett. Vannak, akik ráleitek a megoldásra. Sokan valamelyik uszodában vetkőznek le, kimennek futni például a Komjádiból a Hármashatár-hegyre, a Sportuszodából a Margitszigetre. Esetükben előny, hogy módjuk van futás után úszni is néhány hosszat, ami kellemes több kilométeres kocogás után. Tőlük hallottam egy kedves történetet. Valamelyik túlbuzgó középvezető (már nyugdíjas) úgy intézkedett, hogy csak engedéllyel, csoportosan mehetnek ki a Szigetre futni a sportolók és amatőrök. Történt pedig, hogy két egyetemistát megállított a kapuőr, s a rendelkezésre hivatkozva kérte tőlük a kifutási engedélyt. (A csoportosság követelményét, úgy látszik, szégyellte számon kérni.) A két fiatalember szelíden félretolta az öreget, kimászott(l) a kapun, miközben felvilágosította a szigorú cerberust: ők ketten nem a Queen Elizabeth elnevezésű híres tengerjáró hajó, az uszoda pedig nem kikötő. Egyébként a kezdetben nagyon komolyan vett rendelkezés hetek alatt elfelejtődött. De addig is hány embernek vette el a kedvét ez az okvetetlenkedés. A futásnál tartva mindenképpen szót érdemelnek a különféle kocogónapok. Örvendetes, hogy kampányjellegük ma már a múlté, egy-egy eseményt nem előz meg hetekig tartó hangzatos hírverés. Hol itt, hol ott rendeznek kocogónapot, s ez a természetes. Az első ilyen eseményt soha nem fogom elfelejteni. Versenyt hirdettek. Külön kategóriában futottak a gyerekek, a felnőttek, a nők, a férfiak — korosztályonként. A díjak mint dijak, tehát ingyen megszerezhető tárgyak, értékesek voltak. Labdák, mezek, trikók, kempingcikkek, tollaslabda-felszerelés és így tovább. A nagy „tét" tette-e vagy a lelkesedés, ki tudja, de a rajt után ádáz verseny kezdődött. Mindenki könyökölt, ütött, járt a karja, mint a motolla, sokan még csaltak is, le-levágtak egyegy kanyart a kijelölt pályából. Verseny volt a javából, olyan, mint a jobb lovas derbyken valahol Angliában, ahol igazán van tétje, népszerűsége az efféle viadaloknak. Bár a futásnak magának lenne ekkora keletje nálunk! 33