Budapest, 1980. (18. évfolyam)

7. szám július - Kertész Péter: Szorongó iskolások

KERTÉSZ PÉTER SZORONGÓ ISKOLÁSOK ¥ „Ha valaki szóvá tenné, hogy ő bizony a főiskolán úgy képzelte: váltakozás nélkül, rendeltetésének megfelelő, nem zsúfolt tantermekben fog tanítani — akkora megrökönyödést váltana ki, mintha teszem azt, a nagybácsikája rendszeresen fogat mosna früstökölés után az üzemi mosdóban." * Az előzményeket ismerjük. A bombák az iskolákat sem kímélték. A négy polgárit felváltotta, s ezzel egyszer s mindenkorra megduplázta, a kötelező nyolc általános. Hogy halmozódjanak a gondok: a környező városokat, községeket Budapesthez csatolták, melyek, mint a szegény rokonok általában, magukkal hozták minden pucérságukat. Ilyen örökséggel még egy Háry János sem hencegne. Hogy volt a háború után? Feltámasztott falusi épületekben, kakastollukat vesztett csendőrlaktanyákban, elnémult zárdákban szólalt me

g reggelenként a tanítás kezdetét jelző csengő. S bár jóval kevesebb gyerek volt, mint mostanság, s az elméleti oktatás is lényegesen egyszerűbb volt, nem számított ritkaságnak, ha három gyerek ült a kétszemélyes padban. Aztán, ahogy távolodott a háború rémsége, egyre több dolguk lett a szülészeknek, s az anyakönyvvezetők sem ültek naphosszat ölbe tett kézzel. Ám iskola csak módjával épült. A II. ötéves terv időszakában, amikor ugyancsak Ratkó-hullám volt, gyakorta megesett, hogy negyvennyolc gyerek szorongott egy-egy osztályban. A vészjelzés nyilván nemegyszer felhangzott, míg végre a IV. ötéves tervben felgyorsult az iskolaépítés. Olyannyira, hogy az idei év végén búcsúzó ötödik tervidőszak már negyven új iskola átadásáról adhat számot az utókornak. A helyzet azonban a kétségtelen eredmények ellenére sem megnyugtató. Figyeljék csak a számokat! A főváros 296 iskolájában az 1979/80-as tanévben valamivel több mint 172 ezer I—VIII. osztályos tanuló koptatta a padokat. Ami csak úgy volt megoldható, hogy a rendelkezésre álló 4660 tanteremben 6135 tanulócsoport nyert elszállásolást. Minden száz tanuló közül 38 vállalt két műszakot; legfeljebb azzal vigasztalódhattak, hogy e nem éppen eszményi, az iparban pótlékkal járó állapot egy évvel korábban 44 társuknak jutott osztályrészül. Őszre várhatóan 238 új tanterem létesül, ám ez a gyarapodás még a tanulólétszám-szaporulattal sem tart lépést. 1980 szeptemberében ugyanis 96 ezer alsós, és 87 ezer felsős, azaz 183 ezer iskolaköteles várja több-kevesebb lelkesedéssel az alma materral való első, illetve újabb találkozást. Többre nem futja. Az elmúlt két évtizedben — mint azt az egyik legrégibb iskolaberuházó tudomásomra hozta — így is több tantermet épített a főváros, mint 1686, azaz Buda visszafoglalása óta. Ami kétségtelenül nagyon jól hangzik, szemléletesen érzékelteti a változást, ám jóformán semmit nem mond az iskoláskort szorongva váró, megannyi varázslattal felruházó kiskomának, aki egy kétmilliós városban harmincötödmagával egyik héten délelőtt jár iskolába, a másik héten délután. S ha'meg is értené: meddig hivatkozhatunk még — az iskolahelyzetet magyarázandó — az annyit emlegetett háborús örökségre s sziámi testvérére, a népgazdaság teherbíró képességére? Azt nem lehet mondani, hogy nem számítottunk ilyen gyerekszaporulatra, hiszen akartuk. S hol vagyunk még az ideális családmodelltől? Az alsó tagozatosok s az óvodákban most végzettek népesedéspolitikánk gyerekei, akik közül jó néhányan az értő társadalmi ráhatásnak s nem utolsósorban a biztonságot adó szociálpolitikai kedvezményeknek köszönhetik világrajöttüket. Mégis: „az általános iskolás korosztályok száma erőteljesebben növekedett, mint a tanteremépítés üteme". Ráadásul a kerületekben, sőt azokon belül is az ellátottság rendkívül egyenlőtlenül alakult. Az úgynevezett teremterhelési mutató — amely azt mondja meg, hogy egy-egy iskolában, illetve kerületben az oktatás céljára használt összes helyiséget hány tanuló-, napközis és tanulószobai csoport veszi igénybe — igen nagy szóródást mutat. Jó esztendeje ez a „tóiig" 1,27-től 2,40-ig tartott. Különösen a gyorsan fejlődő munkáskerületekben nőtt érezhetően a feszültség. S mert iskola — még ha megvan is a rávaló — nem nő ki egyik napról a másikra a földből, szükség volt „áthidaló, átmeneti, esetenként kényszermegoldásokra". Ezeknek egyike a már polgárjogot nyert körzethatár-módosítás. Ami jó is, meg nem is. Jó ott, ahol ily módon a zsúfoltság enyhül, rossz ott, ahol le kell mondani a már megszokott komfortfokozatról. És egy illúzióról is: hogy tudniillik a kerülethatár afféle országhatár. így ma már természetes, hogy a gyerekek a Vl-ból az V-be vagy a XlX-ből a szomszédos XVIII. kerületbe járnak iskolába. Ilyesfajta együttműködés szükségeltetett volna a VII. és XIV. kerület között is, ám furcsa módon mégsem jött létre. Jóllehet a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága 1979. évi márciusi határozatában világosan kimondta — az erzsébetvárosiak tiltakozása ellenére —, hogy a kiegyenlítődés érdekében 510 zuglói vendégtanulójuk |esz. Dr. Alpár Ivánné, a VII. kerületi tanács művelődésügyi osztályának vezetője első mondatával megvilágította a rejtélyt. Az történt ugyanis, hogy amikor már-már engedtek volna, a zuglóiak visszaléptek. De ne higgyem azt, hogy náluk olyan ideálisak az állapotok. A Kazinczy utcai iskola rekonstrukciója lassan halad, legalább a VI. ötéves terv végéig elhúzódik. A több mint négyszáz „odavalósi" tanulót a Kertész és a Dohány utcai iskolában s a Lenin körút 32. alatt kialakított öt tanteremben helyezték el „ideiglenesen". Fejlesztésre nemigen gondolhatnak, hiszen talpalatnyi szabad terület sincs Erzsébetvárosban. Legfeljebb a szanált épületek helyét tudnák hasznosítani, de iskoláknak kicsik ezek a foghíjak. Szerencsére a sokgyerekes családok az új lakótelepekre költöztek, s így egy-egy tanulócsoportba nem jut több 26—28 gyereknél, ami igen kedvezően befolyásolja a pedagógiai munkát. Szeptembertől — hacsak Zugló meg nem gondolja magát — teljes lesz az egyműszakos oktatás, amivel bizony nem sok kerület büszkéikedhetik. A kerületben most tetőz az óvodáslétszám, ami azt jelenti, hogy idővel néhány százzal gyarapodik az iskolások száma — nem lesz nehéz helyet szorítani az 5