Budapest, 1980. (18. évfolyam)

6. szám június - Dobos Ilona: „Ki ette meg a májamat?!"

számú viccet gyűjtve és rendszerezve. Ezért én most a viccről csupán egyetlen szempontból írnék. Az ún. pesti viccek nemegyszer évszázadok óta vándorló folklórmotívumokat tartalmaznak, amelyek Európa-szerte elterjedtek vagy legalábbis a régi Osztrák—Magyar Monarchia más népeinél is ismertek. Hogy csak néhány példát említsek: „Egy ember a régi ismerősével találkozik, és beszámol arról, hogy időközben megházasodott. — Gratulálok! — De öreg nőt vettem feleségül. — Fogadd részvétemet! A továbbiakból kiderül, hogy az öreg nő gazdag volt, de sarokháza leégett. A feleség benne égett." Ennek a meglehetősen ízetlen viccnek nagy múltja van. Legrégibb emléke a British Múzeumban van, egy XIV. századi latin kéziratban. Változatait megtaláljuk az észt, román és magyar népmesék között. Színpadi közjáték formájában Erdélyben már a XVII. század végén előadták. Népmese az alapja egy, a peremkerületekben ismert Móricka-viccnek is. Ezt a rémtörténetet már népmese korában sem esztétikai értékei éltették, hanem az emberek sajátos vonzódása a borzalomhoz. Magam először egy somogyi faluban találkoztam a mesével, és csak később tudtam meg a nemzetközi és magyar mesekatalógusokból, hogy Európa nem egy népénél ismeretes. Rövid tartalma: egy asszony késő este megkívánja a májat, kéri férjét, bárhonnan is hozzon neki. Az ember a falu szélén egy akasztott embert talál, ennek máját süti meg feleségének. Éjfélkor zörget a halott: „Ki ette meg a májamat ?!" A rémmese a fonókban is kedvelt volt. Csattanóként a végén a mesélő rákiáltott valakire: „Te etted meg a májam!" Ugyanezt egy kilencéves kőbányai kislánytól a következőképp hallottam. Mórickát a déli órákban nagymamája májért küldi. Zárva találja a hentesüzletet, és ezért kimegy a temetőbe stb. stb.... éjszaka kopog a halott: „Ki ette meg a májam ?" E nem túlságosan épületes viccekkel csupán a viccek régiségét és folklóreredetét kívánom {példázni. „Igaz történetek." Abban, hogy a nagyváros nem kedvez a folklórnak, nagy szerepe van az élet gyorsabb ritmusának, az újabb és újabb impulzusok befogadásának, amelyek a régebbit gyorsan kiszorítják. Nincs azonban az az izgalmas, tömeges méretű rémhír, fantasztikus történet vagy politi kai vicc, amely 18 Budapesten tíz-tizenöt év alatt el ne évülne. A munkásszállásokon élő falusiak szívesen idézik fel otthoni környezetük nevezetesebb eseményeit. Legtöbben gyermekkori élményeikre emlékeznek a „boldog" vagy legalábbis a távolság miatt annak tűnő évekre. Dunaújváros barakkjaiban sok ilyen, életből vett, közkedvelt elbeszélést jegyeztem föl. Később budapesti barátaimat is kértem, meséljenek életükről, ők azonban képtelenek voltak életük egyes epizódjait „jóízűen" feleleveníteni. Minduntalan a lényeg kiemelésére törekedtek, a tanulság levonására. Emlékeiket élvezhetetlenné sűrítették. A fővárosiak életritmusa a rövidebb, igénytelenebb emlékek elmondását sem teszi lehetővé. Társaságban neveletlenségnek számít, ha valaki túl sokat beszél önmagáról. Megváltozik a helyzet, ha ugyanezek a nagyvárosi emberek kényszerítő körülmények közé kerülnek: például börtönbe, kórházba, hadifogságba. A nők és férfiak emlékei között nagy különbség van. A nők legtöbbször leánykori szerelmeikről beszélnek, a falusiak lakodalmukról, lányuk férjhez adásáról. A férfiak elbeszéléseiben a „hőstörténetek" dominálnak. A volt cselédek elmondják, hogyan jártak túl uraik eszén, hogyan torolták meg sérelmeiket. A férfiak elbeszélései között mégis a háborús élmények a leggyakoribbak. Az alábbi történetet Kalocsa környéki parasztember mondotta el egy munkásszálláson. Egyszerűségében is szépen példázza azt az igazságot, hogy ugyanazok az emberek, akik a háborúban ölik-vágják egymást „testközelben" szoros barátságot köthetnek. „December 27-én kaptam egy nyílt parancsot, amelyet el költött vinni a negyedik hadtesthez. Este kilenc órakor. Hol találom mög ? — kérdeztem a törzsőrmestert. — Keresd, fiam, nem tudom, merre vannak! Sötét vót kinn, mint a lekvár. Odakeveredtem a nyócas huszárokhoz, ezek bajai gyerekek vótak. Ezek mondták, merre menjek. Találtam egy erdőt, de az le vót vágva, bedöntögetve, nem lehetett lóval keresztülmeríni rajta. Megkerültem. Mire a végéhez értem, a lovam szétvetette a lábát, nem akart továbbmenni. Ráütöttem a nádvesszővel. Akkor egyszer ütöttem meg. Megharagudott, és aztán már mint aki se lát, se hall, vágtatott velem. Kilenc kozák körülfogott. Mögadhattam vóna magam, de nem szerettem a fogságot, mindig féltem tőle. Fölvettem a harcot. Egy darabig védekeztem, aztán hónaljba kaptam egy pikaszúrást. Átvettem bal kézbe a kardot, de bizony egyet sem tudtam vágni. Több szúrást kaptam, akkor valahogy odavágott egy gránát, eltemetett minket a főd... Kolozsváron ébredtem fel. Két kozák vót mellettem, azok vótak az ágyszomszédjaim. Az egyiknek a karját levágtam, amikor vagdalkoztunk, de valahogy összeforrasztották. Bizonyos, hogy dógozni nem tudott többet vele... Én is sok gránátszilánkot kaptam, most is benne van a lábamban. Mikor fölébredtem, mondja egy nővér: — Na hál' Istennek! Már vagy harminchét napja aluszik. Én csak úgy láttam a nőt, mintha egy rongycsomó lett vóna. Kérdi, éhes vagyok-e ? Ettem egy kis csészéből húslevest. Később kérdezősködtem a kozákoktól, mi történt? Beszélni se szerettem, még az is fájt. A kozákok mondták, hogy gránát temetett el minket. Csak mink hárman maradtunk életben, mög négy ló. Itt már nem vótunk ellenségek. Jóba lettünk... Már amennyire tudtunk beszélni... Én már háború alatt mögtanultam egy pár szót, ahogy lőhetett, beszélgettünk. Mondták, hogy mér vótam olyan buta, hogy fölvettem velük a harcot ? — Féltem a fogságtól. — Nem vagyunk mi emberevők ! így aztán összebarátkoztunk. Sajnáltam már akkor szegény kozákot, hogy többé nem tudja használni a karját, mert levágtam ..." Munkásfolklór. A hagyományos falu — nem a mai, amelyben a folklór lassan ugyancsak elveszti létjogosultságát — a várossal szemben azért őrizhette meg olyan sokáig szóbeli hagyományát, mert lakossága viszonylag zárt, kis létszámú. Ugyanazok a családok több generáción keresztül élnek ugyanott, néha ugyanabban a házban. A mesék, mondák vagy akár csak a nevezetesebb történetek nemzedékről nemzedékre szállnak. A városokból hiányzik ez a hagyományosság. A nagyvárosi ember mozgástere jóval tágabb, ismeretségi köre sokkal szélesebb, ha gyakran felületesebb is. Persze akad kivétel. Egyes munkásnegyedekben — így ismereteim szerint Csepelen — vannak utcák, amelyeknek házaiban több generáció óta élnek \ ugyanazok a családok, és már a szülők, nagyszülők is ismeretségben, barátságban voltak egymással. Ezekben a csepeli családokban nem egy történet élt két-három generáción keresztül. Családi történetek szóltak a századfordulói május elsejékről, a majálisokról, másfelől a nagy sztrájkokról és azoknak a hőseiről, nemegyszer folklorizálódott formában. Elevenen fennmaradt a gazdasági válság, a munkanélküliség, a nagy nélkülözések emléke. Az új lakótelepek kialakítása, a régi utcák lebontása azonban az effajta hagyományozódást megszakítja. Szokások, ösi hagyományok őrzői Budapesten és a vidéki városokban a kisebb vallási, egyben etnikai, nemzetiségi csoportok tagjai. így az ortodox zsidók, a szerb pravoszlávok, a görögkatolikus örmények. A vallásos színezetű hagyományok ugyanis gyakran olvasztanak magukba korábbi, pogány hiedelmeket, kultikus cselekedeteket és szokásokat. Az ortodox zsidóság különös, varázsos jelentőséget tulajdonít például az újholdnak. A holdkultusz, a hold istenítése, megszemélyesítése a zsidó vallás kialakulása előtt általánosan elterjedt a keleti népeknél. Szinte hihetetlen, hogy a vallás milyen hoszszú ideig konzerválhat egy-egy ősi hiedelmet. Egy ortodox zsidó vallásban nevelkedett kiadóhivatali szerkesztő mondta el, hogy 1956 tavaszán — 16 éves korában a Teleki téren még tánccal köszöntötték a növekedő újholdat. Tizenöt különböző korú férfi fekete ruhában és kalapban, az esti órákban összefogózva, kört alkotva táncolt, pontosabban ugrálva, körbe-körbe szökdécselt. (A magyar néphagyományban egyébként máig is számtalan babona fűződik az újholdhoz. A ráolvasások egy csoportjának kezdő sora: Üj Hold, Üj Király... Az öreg pásztorok tiszteletük jeléül máig megsüvegelik az újholdat.) A vallási eredetű szokások közül a búcsú az, ami talán a leginkább profanizálódott. Híresek voltak a terézvárosi búcsúk, amelyeket a környék falvainak lakossága is nagy számban látogatott. Az egyházi jellegű szertartásokat — mise, körmenet — követő délutáni népünnepély inkább a régi leányvásárokra emlékeztetett. Húsz éve történt, hogy egy délután meglátogattam barátaimat. Két nagylányuk éppen akkor érkezett haza sugárzó arccal a terézvárosi búcsúból. Lelkendezve mesélték el, hogy milyen sok fiú vert rá fakanállal a fenekükre.