Budapest, 1980. (18. évfolyam)

6. szám június - Dobos Ilona: „Ki ette meg a májamat?!"

„A boszorkányokról, kan-ördögökről azt mondják, hogy az embert megnyergelik és Szent Gellért hegyére... lovagolnak." (Szalai János prédikációjából. Kassa, 1794.) Az anekdota forrása Csigó László felvétele dett kiabálni: „ Az oroszlánnak hiányzik a nyelve!" Az egybegyűltek mind megnézték. Nagy volt a zúgolódás meg a kiabálás. N. I. 32 éves tudományos dolgozó: A Lánchíd avatásakor az emberek nevetni kezdtek, hogy nincs az oroszlánnak nyelve. A tervező szégyenében öngyilkos lett, beugrott a Dunába. Ezután valaki felmászott egy létrára, és belenézett az oroszlán torkába, és akkor meglátta a nyelvet. Kiderült, hogy mégis van az oroszlánnak nyelve, csak alulról nem látni. Ezért kár volt a Dunába ugrani. Láthattuk, a mai változatok erősen eltérnek egymástól, ami a szóbeli terjedés legjellemzőbb sajátossága. Az irodalomtörténészek általában hajlamosak arra, hogyha egy szájról szájra járó történetnek irodalmi változatát is megtalálják, ezt tekintsék az alapnak, amelyből a szóbeli változatok erednek. Van olyan vélemény, mely szerint a mondának Tóth Béla anekdotája a forrása. Ezt nem hiszem. A monda másik részében ugyanis Tóth Béla leírja mindazt, amit Marschalkóról, a szobrászról tudott. Hogy idős korában halt meg, a nyolcvanas években. Ha a mai változatoknak Tóth Béla anekdotája lenne az alapja, hallhatnánk az öreg Marschalkóról vagy „a füstölni való nyelvek"-ről is. Ez a hozzátoldás azonban menthetetlenül feledésbe merült. Az írásbeliség a szóbeliségre amúgy is csak kivételes esetekben hat. így a szóhagyományban nem találkozunk a legelterjedtebb drámák vagy regények hatásával sem. A történeti mondák éppúgy terjedhettek és terjednek ma is a fővárosban, mint vidéken. Az az álhír, hogy Petőfi nem halt meg, és különböző helyeken látták megjelenni, éppúgy elárasztotta Pestet és Budát, mint a vidéki városokat, falvakat. Ugyanúgy, ahogyan ma is szárnyra kelnek mende-mondák arról, hogy közismert államférfiak, híres emberek meghaltak és csupán alteregóik szerepelnek helyettük, vagy éppen ellenkezőleg, hogy a tragikus körülmények között elhalt politikusok valahol — egy szigeten vagy egy hajó fenekén, mint a meggyilkolt John Kennedy, máig is élnek. Hiedelemmondák vagy másképpen babonás történetek nagy számban hallhatók Budapesten is. Hogy a múltat idézzem, nem kétséges, hogy a Gellérthegyen orgiázó boszorkányokról szóló babonás történeteket a középkor folyamán Pesten és Budán egyaránt széles körben ismerték, innen terjedtek el az egész országban. A nép azt tartotta, hogy a boszorkányok — akik élő, megnevezett férfiak és asszonyok voltak — kenőccsel kenték meg a hónuk alját, hogy el tudjanak repülni a gellérthegyi orgiára. Néha tarka macska, kutya, ló képét öltötték magukra. A boszorkányok a Gellérthegyen Szent György napján a sátánokkal közösültek, mulattak, táncoltak, ittak ökör vagy ló kivájt patájából. Ezek a hiedelmek nagyon régiek. Egy 1794-ben Kassán megjelent prédikációskönyvben Szalai János így ostorozza a babonás népet: „A boszorkányokról, kanördögökről azt mondják, hogy az embert megnyergelik és Szent Gellért hegyére... lovagolnak" (Dömötör Sándor: A boszorkányok gyűlése a magyar néphitben. Ethnográfia, 1939. 210— 221.1.) Ugyancsak Dömötör írja, a hiedelem országos elterjedését hangsúlyozva, hogy a Szatmár megyeiek szerint a boszorkányok Szent György éjszakáján „Szent Gellő hegyén gyűlnek öszsze". Biharban: „A Szentgellérek hegyén gyűlnek össze a boszorkányok". Az Ormánságban a sovány emberekre mondják: „... mind a Szen-göllért hegyére járnak". Mondára vallanak egyes földrajzi elnevezések: az Ördögárok vagy a Feneketlen tó. Mindkettő máig is ismert mondatípusra utal. A szájról szájra terjedő, természetfeletti jelenségekről szóló, ún. babonás történeteket a falvakat járó folkloristák hiedelemmondaként kezelik, tudományos archívumokba gyűjtik, publikálják. Ugyanezeknek a történeteknek egyes változatait a nagyvárosokban, különösen a peremkerületekben is szép számmal lehet hallani, ám ezekre nemigen vetnek ügyet. A legtöbb történet magja valamilyen parapszichológiás jelenség. Ilyenek a különböző előérzetek: valaki közeledni érzi halálát, álmában vagy ébren rádöbben távollevő hozzátartozójának a halálára. Ezek a történetek különösen háborús időkben terjednek el. De ide sorolhatjuk a szellemhistóriákat, a visszatérő, kopogó, zörgő halottakról, az éjféli temetőtől való rettegést. Városon és falun egyaránt elterjedtek a világ végét váró, ennek előjeleit ecsetelő elbeszélések. Babonás emberek a nagyvárosokban is nagy számban akadnak a legkülönbözőbb rétegekben. Mégis, a hagyományos babonás történetek terjesztésében nem kis szerepük van a városban élő falusiaknak. Egy Szatmár megyei parasztszármazású asszony elmondta, hogy az ötvenes években egy óbudai harisnyagyárban dolgozott. Egyhangú munkájuk mellett sokszor beszélgettek, meséltek egymásnak. Szülőfalujából magával hozott babonás történeteit munkatársnői nagy érdeklődéssel hallgatták. Beszélt arról, hogyan „vezették el" a szomszéd faluból késő este hazatérő apját a „szépasszonyok". Hogyan rontotta meg a szomszédjukban lakó boszorkány a tehenüket úgy, hogy azután már csak véres tejet adott. Feltételezem, hogy a munkásnők nem adtak hitelt szavainak, mégis minduntalan biztatták az asszonyt, beszéljen faluja különös eseményeiről. Akad példa arra is, hogy babonás eljárások éppen a fővárosból terjednek el a Pest környéki falvakba. Egy gyömrői asszony elmondta, hogy falujukba Óbudáról járt ki rendszeresen egy sovány kis öregasszony, aki „tudományával", hagyományos népi praktikákkal gyógyította a gyerekeket. Ha magas láza volt a gyereknek, három darab szenet dobott egy lavór vízbe, és ha a szén leszállott a víz aljára, megállapította, hogy a betegséget „szemmel verés" okozta. Ilyenkor „ráolvasott" a gyerekre. Gyömrőn nagyon elégedettek voltak a javasasszony működésével. A vicc a nagyvárosok jellegzetes, szóban élő terméke. A vicc centruma nálunk Budapest. A vicceket a falusiak jóval terjedelmesebben, körülményesebben mesélik el, nem egy útközben anekdotává dagad, és még évtizedek múlva is hallható. A vicceket behatóan tanulmányozta két folklórkutató, Katona Imre és Dömötör Ákos, nagy-17