Budapest, 1980. (18. évfolyam)

6. szám június - Dobos Ilona: „Ki ette meg a májamat?!"

DOBOS ILONA Budapesti folklór A népköltészet, a népművészet iránti érdeklődés erősen megnövekedett napjainkban. A folklór divattá válásával egyidejűleg kitágult a fogalom. Ha ma egy budapesti ember folklórról hall, a televízió Röpülj, páva-sorozatára gondol vagy valamelyik népitánc-együttesünkre, a közeli táncházra, esetleg az öles betűkkel hirdetett Folklór Centrumra, „magyaros" ajándéktárgyak vásárlására. Ezek a csatornák a parasztság hagyományos kultúráját átalakítva, feldolgozva közvetítik a városlakók számára. A feldolgozás színvonala széles skálán mozog. Akadnak produkciók, amelyek az eredeti hagyományt gazdagítják. (Török Erzsi dalaira, Jancsó Adrianne balladáira, a Sebő együttesre és a Muzsikásokra gondolok itt elsősorban.) Az esetek többségében azonban a népköltészet eredeti, törékeny szépsége részben vagy teljesen elvész az áttétel során. Ezúttal nem ezekkel a jelenségekkel kívánok foglalkozni, hanem azokkal a folklórműfajokkal, amelyeket a főváros lakói maguk „termelnek", alkotnak és adnak tovább szájról szájra. Másfelől arra keresek választ, hogyan hatol be a paraszti szóhagyomány a maga eredeti, feldolgozatlan formájában Budapestre. A két és negyed milliós fővárosban több százezer olyan ember él — állandó vagy ideiglenes jelleggel —, aki még a hagyományos paraszti kultúrában nőtt fel. A parasztszármazású értelmiségiekre, a náluk élő szülőkre gondolok itt vagy a munkásszállások lakóira és az ingázókra. A középiskolásokra és egyetemistákra, akik a környék falvaiból járnak be naponta, vagy kollégiumokban laknak. A csarnokokban árusító falusi asszonyokra. Végül a szociális otthonok, kórházak, börtönök korábban paraszti sorban élő átmeneti lakóira. Annak ellenére, hogy Budapesten és a nagy vidéki városokban a parasztok százezrei élnek, a folklórkutatók a néphagyományt a falvakban, tanyákon, korábban a nagy uradalmak pusztáin élő cselédeknél keresték. Magam harminc éve vagyok a főváros lakója, és csaknem ugyanannyi ideje járom nagy fáradsággal a falvakat és tanyákat, hogy meséket, mondákat és más történeteket gyűjtsek. Vajon mi az oka annak, hogy a szóban terjedő népköltészet elsősorban a kis paraszti közösségekben maradt fenn, míg a városokból kiszorult, vagy a perifériára került ? Hogy a folklórt kizárólag vagy legalábbis elsősorban a parasztság kifejezőeszközének szokás tekinteni? Végül melyek azok a folklór jellegű jelenségek, amelyek a nagyvárosokban is megtalálhatók ? A mesemondásnak a városokban legfeljebb a gyerekszobákban akad hallgatósága. Pedig többen elmondták, hogy még a húszasharmincas években is éjszakába nyúló, vég nélküli mesemondás folyt a budapesti kaszárnyák hálótermeiben. Az elalvás előtti mesemondás elvben mindenki számára kötelező volt, de a gyakorlatban csupán egy-két jó beszédű parasztfiú tartotta szóval társait. A hallgatók „csont" közbeszólással jelezték ébrenlétüket. A mesemondás addig tartott, amíg mindnyájan álomba nem merültek. Ordódy József palóc mesemondó a legtöbbet a harmincas években Pesten, a munkásszálláson mesélt falubeli társainak. Hat-hét órás varázsmeséit is szívesen meghallgatták azokon a hétvégeken, amikor nem utaztak haza. Nem hinném, hogy napjainkban akad még hallgatósága a munkásszállásokon a hagyományos tündérmeséknek, ahol ugyanakkor férfiak és nők máig szívesen hallgatják az obszcén népmeséket. Mert ilyenek is akadnak szép számmal, ha nem ismerjük is őket, mert publikálásukra — érthetően — eddig nemigen került sor. A gyermekmesékről még anynyit, hogy a szülők általában ugyancsak elalvás előtt olvasnak fel gyermekeiknek. A hagyományos tündérmeséket egyre inkább felváltják a gyermekek mindennapjait idéző valós történetek. Mintha a gyerekek is ezt igényelnék. Az unokám, Sebestyén, öt-hat éves korában így kérlelt: „Mesélj nekem, nagymama, de Isten őrizz, hogy királyfisat!" Ma — kilencéves korában — nagyon szereti megjelent mesegyűjteményemet, mert dunántúli tájszólásban íródott, ami számára rendkívül újszerű és érdekes. A monda, ez a rövid, igénytelen műfaj valamilyen formában szinte mindenfajta emberi közösségben — így Budapesten is — megtalálható. A legismertebb helyi monda talán a Lánchíd nyelv nélküli oroszlánjaihoz fűződik. Már gyermekkoromban hallottam egy-két változatát, amikor még csak látogatóban jártam Budapesten. Tóth Béla már a múlt század végén közli mendemondái között, egyik irodalmi formába öntött, kiszínezett változatát. Története végén a szegény szobrász, aki elfelejtett az oroszlánoknak nyelvet faragni, úgy elröstellte a dolgot, hogy beleugrott a Lánchídról a Dunába, ő volt a hídavató, a Lánchíd első öngyilkosa. Csakhogy ez mind nem igaz. Az oroszlánoknak van nyelve, ha nem is akkora, hogy lássék (micsoda művész volna, aki ilyesmit csinál?). A szobrok jeles faragója, Marschalkó sokat nevetett a nyelvetlen oroszlánok anekdotáján világéletében. Azt szokta mondani: ,,— Nem vagyok én hentes, hogy a füstre való nagy nyelveket keresgéljem." (Magyar anekdotakincs. 3. köt. 95. 1.) Nemrég több embert megkérdeztem, mit tud az „esetről"? A mondát máig is nagyon sokan ismerik, így könnyűszerrel jegyeztem fel az alábbi változatokat. Dr. G. Gy.-né 56 éves titkárnő: — Mikor a Lánchidat avatták, akik az oroszlánok szobrát csinálták, nem tettek a szájukba nyelvet. Egy szabólegény észrevette és kiabálni kezdett: „Ni, nincs az oroszlánnak nyelve!" Nagy botrány lett ebből. S. A.-né 40 éves könyvtáros: — Úgy tudom, hogy csak a Lánchíd felavatásakor vették észre, hogy hiányzik az oroszlánoknak a nyelvük. Az emberek kiabálni kezdtek, kinevették Clark Ádámot, aki szégyenébe beleugrott a Dunába. Meg is halt. K. I. 88 éves mérnök: — Egy suszterinas lóbált a kezében egy pár cipőt, amit hazaszállított valakinek. Akkor egy krajcárt kellett fizetni annak, aki átment a hídon. Még az én időmben is így volt, 1900 táján is fizettünk két fillér hídpénzt. Mindig megvárták, amíg összegyűlnek néhányan, és akkor egyszerre eresztették át az embereket. Egy kis vaslapot adtak a fillérekért. Hát akkor is összegyűlt a közönség, és a suszterinas elkez-16 „Ki ette meg a májamat?!"