Budapest, 1980. (18. évfolyam)

6. szám június - Kertész Péter: A lyukmester, az elsősegédés a bankáros

Rámér it — Család? — Kettő. Az egyik közlekedési mérnök, a másik az aszfaltozóknál osztályvezető. Más mesterséget választottak, nem volt kedvük az enyémhez. Pedig ha jó kedve van az embernek s az üveg is megfelelő, akkor csinálni se rossz ezt; leszámítva azt a kis meleget, ami a kemence mellett mindig van. Az ország mind a tizenhárom üveggyárában megfordultam. Azelőtt az öregek nem tűrték a fiatalokat, főleg ha észrevették, hogy már majdnem annyit tudnak, mint ők. Fogta magát az ember, és ment a másik üveggyárba. Itt a fiatalok nem hajlamosak arra, hogy odébbálljanak. Talán nem érdekli őket annyira a szakma. Meg itt könynyebb is, sokkal sablonosabb cikkek vannak, nem úgy, mint más gyárakban, ahol palackot, kelyhet, korsókat fújnak kézzel. — Maguk közül hányan tudnák ezeket megcsinálni? — Nem tudom. Pár darabot el kellene dobálni, hogy belejöjjek, de azért csak menne. * Óriás Tibor az a fajta munkás, aki „érteni is akarja, hogy miért lelkesedik". Igyekszik teljes életet élni, ha nem is éppen úgy alakult a sorsa, ahogyan azt kamasz fejjel elképzelte. — Veszprémben a Lovasy gimnáziumban érettségiztem orosz tagozaton. Úgy nézett ki, hogy pedagógusnak megyek vagy biológusnak. Gondoltam, csak bejön valami. Aztán nem jött be. Anyám nagyon beteg lett, kiesett a munkából. Négyen voltunk testvérek, s a fater azt mondta nekem meg a húgomnak: menjetek dolgozni. A húgom otthagyta a gimnáziumot, én nem: szenet lapátoltam, hogy fizethessem a kollégiumi díjat. Érettségi után azonban nem volt pardon, elmentem Kazincbarcikára a Borsodi Vegyi Kombinátba, s küldtem haza a pénzt. Egy év után üzent apám, hogy csinált nekem helyet az Izzóban, mi-14 vei ő itt dolgozott. Ez 1964-ben volt. Ma már akárkit felvesznek. A gépgyárban voltak olyan hadi csoportok, mi úgy neveztük, diszpécsercsoportok, odakerültem az egyikbe, majd a vegyszerraktárba. Berukkoltam, de csak egy évre, mert közben nekem is lett családom. A félvezetőgyártáshoz kerültem vissza. Ám leépítés történt hamarosan, mivel csak három hónapja voltam ott, hát én is vehettem a kalapomat. Felkínáltak három munkahelyet, de meg se néztem, mert volt egy barátom, aki idehozott az üveggyárba. Hogy mi tetszett meg? Gondolom az, ami mindenkinek. A szép plasztikus mozgás az üveggel, hogy nem lehet kapkodni. Maradtam, s azt hiszem elég könnyen beletanultam. Próbálkoztam, hogy szakmunkás-bizonyítványt szerezzek, szerveztem a többieket is az iskolára, akkoriban bérfelelős voltam. Jártam Salgótarjánban is, de a végén csak magamra maradtam, hiszen többeknek még a nyolc osztályuk is hibázott. Aztán kiderült, hogy nem hoz semmit a konyhára: szakmunkásként is ugyanazokat a ballonokat fújom, mint a többiek — anélkül. Négy osztállyal gyakorlatilag ugyanannyit lehet keresni. A bizonyítvány még az alapórabérre sincs hatással. Van is ebben valami, mert hiszen attól, hogy nekem papírom van, még nem vagyok különb, mint a másik. — Most hárman vagyunk egy műhelyben: a lyukmester, az elsősegéd, meg a bankáros — ahogy a bankázót, bankafúvót vagy golyófúvót hívjuk. A mi műhelyünkben én vagyok a lyukmester, egyelőre. De ennek sincs jelentősége, gyakorlatilag egyformán kell tudni az első segéddel mindent. Hogy mégis én lettem, az úgy adódott, hogy egy esztendeje én sürögtem-forogtam a legtöbbet a kemence átépítésénél. Minden kemencének van egy kifutási ideje, három vagy négy év, mikor hogy. Erre állítólag azt mondták, hogy hat évig is elmegy egyfolytában. Ha aztán kiég, kikopik a feneke, Vigyázni kell, hogy minél kisebb legyen a nóbli így is rá lehet gyújtani