Budapest, 1980. (18. évfolyam)

5. szám május - Dr. Radnai Lóránt: 04... 04... 04...

04... 04... 04... Bevetésre készen, 1926 A megalakulás első napján mindössze két beteghez hívták ki a mentőket. 1979-ben több mint 1,8 millió beteget szállítottak, gépkocsijaik ezalatt 45 millió kilométernyi utat futottak be Aki évek óta már-már értetlenül szemlélte a Markó utcában a „ridegen tartott" mentőautók hosszú sorát, nemsokára megnyugodhat: a fehér kocsisorok 1981 novemberének végére tető alá kerülnek, sőt, a mentők országos központja is elköltözik a Belvárosból. A mentők sohasem voltak a sors kegyeltjei. Jóllehet, száz-egynehány éve, 1876-ban törvényt hoztak arról, hogy az ország nagyobb városaiban mentőegyesületet kell létrehozni, a budapesti szervezet csak tíz év múlva, 1887-ben alakult meg. Hollandiából indult el az a mozgalom, melynek célja nemcsak háború, hanem béke idejére is szóló segélynyújtás megszervezése. Az angol mentőegyesületek — St. John Assotiation Ambulation — 1888. évi londoni kiállítása példát mutatott más országoknak is hasonló szervezetek felállítására, ezek működési rendszerére és felszerelésére. Dr. Kresz Géza az itteni tapasztalatokat is felhasználva látott hozzá az elképzelések hazai megvalósításához. Nagy nehézségek leküzdése után 1887. május 5-én alakult meg a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület, a BÖME. Első, mindössze négy helyiségből álló székhelye a Bazilika melletti, az ún. Lipót templombazár 47. szám alatti földszintes házban volt. Működéséről falragaszok értesítették a lakosságot, közölve, hogy az egyesület feladata: „Mentés és segélynyújtás mindennemű balesetek alkalmával (utcákon, gyárakban, nyilvános épületekben, mulatóhelyeken), árvízveszély, mozgósítás és háború esetén (csupán Budapest határain belül), valamint egyáltalában a rendőrségnek és a hatósági közegeknek támogatása terén. Az egyesület ezen céljához képest mindenkinek, gazdagnak-szegénynekegyaránt, a nap és éj bármilyen órájában és minden díj nélkül segélyt nyújt." Korábban, ha valakit baleset ért, a közelében lévők igyekeztek segítségére lenni, orvost hívni. Ezután már volt hova fordulni, igaz, csak rendőr vagy küldönc útján. Az akkor még mindössze kilenc tagú gárda szervezetten működött és kellő felszereléssel rendelkezett. A segítséget nyújtó szigorló orvosok közül kettőnek állandóan inspekciót kellett tartania. Újabb fejlődési fok: lovas mentőkocsik alkalmazása. Istállójuk az akkori Bálvány utca (ma Október 6. utca) 16. szám alatt volt. A mentőkocsik bakján ülő kísérő piros zászlót lengetett, és kis haranggal adott jelzést, míg éjjel a zászlót égő fáklya helyettesítette. A megalakulás első napján mindössze két beteghez hívták ki a mentőket, de 1887. májusában már 56, júniusban 194, decemberben pedig 373 volt a kivonulások száma. 1889-ben a főváros közgyűlése 57 ezer forintot szavazott meg a Markó utca és a Bihari János utca (az egykori Sólyom utca) sarkán felépült székház építéséhez. Az egyesület igazgató főorvosa továbbra is Kresz Géza, aki 1901-ben bekövetkezett haláláig dolgozott itt. A BÖME-nek időnként nagy feladatokkal kellett megbirkóznia, így például 1892 őszén a Hamburgból behurcolt kolerajárvány megfékezésével. A Rókus Kórház Stáhly utcai részén külön kolera-mentőőrséget állítottak fel. A szórakozóhelyeken, a színházakban egyébként ügyeletet, nagyobb felvonulásoknál, tömegszerencsétlenségeknél, tűzeseteknél pedig mozgóőrséget szerveztek. Az 1896. évi millenniumi kiállításon külön kirendeltséget létesítettek. A BÖME vállalta a mentők kiképzését és mentőállomások megszervezését Székesfehérvárott, Szabadkán, Nagyváradon, Kolozsvárott és Temesváron. Ezeket a működésükhöz szükséges felszereléssel is ellátta. 1902-től a lovas kocsikat fokozatosan autókkal cserélték ki. A betegellátásban további jelentős fejlődést hozott a telefonhálózat kiépítése is. Az első világháború alatt a mentők mintegy félmillió sebesültet részesítettek elsősegélyben. Ők gondoskodtak a fővárosba beérkező sebesültszállító vonatok betegeiről is, bár létszámuk csökkent, mivel a katonai behívók őket sem kerülték el. A második világháború végén a viszszavonuló, menekülő német csapatok magukkal vitték a mentők teljes felszerelését, természetesen az autókkal együtt. A különböző biztosítóintézetek — OTI, MABI stb. — a háború után kisebb betegszállító egységeket alakítottak ugyan, de a mentőszolgálat újjászervezése csak 1948-ban kezdődött meg Oravecz Béla kormánybiztos, majd főigazgató irányításával. A BÖME egyesült a még 1926-ban alapított Vármegyék és Városok Országos Mentő Egyesületével (VVOME), és így alakult meg az Országos Mentőszolgálat. A mentőállomások száma a háború utáni 76-ról napjainkra 159-re, az összlétszám 399-ről 5786-ra növekedett, járműparkja pedig 156-ról 1350 gépkocsira szaporodott. 1979-ben több mint 1,8 millió beteget szállítottak, gépkocsijaik ezalatt 45 millió kilométernyi utat futottak be. Budapest határainak kiterjesztése, másrészt az urbanizáció mértéke is szükségessé tette a szervezet állandó továbbfejlesztését. 1954-ben — Európában elsőként — megkezdték az ún. rohamkocsik alkalmazását. Ennek a mentőautónak igen korszerű a felszerelése, az alapvető gyógyászati eszközök mellett például lélegeztető berendezést, defibrilláló készüléket és pacemakert 40 Épül a mentők új központja