Budapest, 1980. (18. évfolyam)

1. szám január - Juhász Árpád: A 200 millió éves Budapest

elosztású vas-szulfid oxidálódik. A bomlott kőzet fellazul, morzsalékossá válik, és ilyen állapotban már vezeti a vizet. A Budaihegységet kialakító függőleges kéregmozgások is feldarabolták az eredetileg összefüggő agyagrétegeket. A repedések elősegítik a víz szabad mozgását. Ahol az agyagrétegek erősen a Duna felé dőlnek, vagy ahol az ember az agyag bányászatával a természetes egyensúlyt megbontotta, megindul az agyaglejtő mozgása, lefelé vándorlása. A mozgó tömeget a helyben maradt rétegtől három-öt méter mélységű hasadék választja el. A csúszó rész eleje felpúpozódik, közepe karéjosan szétválik, elősegítve ezzel a víz további működését. Az agyaglejtők vándorlása a jégkorszakban kezdődött. A jégkorszaki Ős-Duna több száz méterrel magasabb szinten folyt, mint jelenleg. Az oligocén agyagból álló hegyoldalba meredek partot vágott, ami helyenként ma is látszik még a Bécsi út felett. A természetes lejtőmozgások felgyorsultak, amikor 1850 körül a lejtő keleti tövében, elkezdték az agyag bányászatát. Megtörtént, hogy több tízezer köbméter agyag indult meg a hegyoldalon. Napjainkban a lejtők vándorlását vízelvezetéssel, növényzetültetéssel akadályozzák meg. Kiscelli agyag található az Ördögárok és a Solymári-árok környékén, a Kelenföldi-, Lágymányosi", Sasadi-, Madárhegyi- és Gazdahegyi-dűlők lejtőjén. A pesti síkság alatt számos fúrás harántolja az oligocén agyagrétegeket, méghozzá néhol egészen fantasztikus, 800 méteres vastagságban. A bal parton az oligocén agyagot mindenütt betakarja a Duna ártéri üledéke vagy ősi kavicstakarója, ezért a felszínen nem látható. A metró több helyen hosszú szakaszon halad kiscelli agyagban, például a Moszkva tértől egészen a Parlamentig. Megvan az oligocén agyag a Duna szigeteinek aljazatában is, akár a Margitszigeten, akár a Szentendrein. Pest és Buda földtörténeti különválása Az agyagrétegek a pesti és budai oldalon eltérő magasságú települése azt bizonyítja, hogy a kettő földtörténeti különválása csak az oligocén időszak után, mintegy 25 millió éve kezdődött. A budai hegyek egy része szigetekként emelkedett ki a miocén tengerből, a pesti oldalt az Alföld nagy részével 22 együtt trópusi tenger borította. A miocén tenger agyaglerakódásait harántolták a második városligeti artézi kút fúrása során, és feltárták a metró Országház és Bazilika közötti szakaszán. E rétegek vastagsága csekély, mindössze 9—34 méter között van. Néhol vulkáni porréteget is tartalmaz, amelyet a szél fújt ide távoli kráterekből. A főváros peremkerületeiben több helyen megtaláljuk a miocén szigettenger parti sávjában lerakódott kavicsos, homokos üledékeket, gyakran a vastag héjú, hullámverést jól tűrő ősállatok kövületeivel. Budafokon például a mai osztrigák 25 millió évvel ezelőtt élt elődei kerülnek elő. Másutt a Balanus nevű kacslábú rák lemezekből álló, kúp alakú házacskái figyelhetők meg. A házakat gyakran kavicshoz nőve találjuk, mert ez a rákocska a tengerfenék szikláihoz tapadva élt, hogy a hullámzás ne sodorja ide-oda. A Tétényi-fennsíkon, a régi Balatoni műút két oldalán a mészkőrétegek tömérdek mészalga gumót és tányér nagyságú fésüskagyló-kövületet rejtenek. Kőbányán, a Rákosi vasút deltájánál a miocén üledékből 80 egysejtű foraminifera-faj, számos csiga, kagyló, tengeri sün és zátonyépítő korall került elő. Utóbbiak csak 20 C°-nál melegebb, jól átvilágított, sós tengervízben voltak életképesek. A korallok alapján a miocén tenger trópusi-szubtrópusi szigettenger lehetett. A miocén időszak végén a tenger sótartalma erősen csökkent. A Földközi-tenger ősének a medencéje ugyanis két részre különült, egy északi és egy déli ágra. Az északi ág eredetileg egységes medencéje is egyre inkább részmedencékre tagolódott, amelyeket a folyók fokozatosan édesvizűvé alakítottak. A világtengerektől a miocén végén elzáródott tengermedencében az élővilág sajátos fejlődési útra kényszerült. Csak azok a fajok éltek tovább, amelyek alkalmazkodni tudtak a kisebb sótartalmú tengervízhez. Ezek viszont rendkívüli ütemben szaporodtak. Ezért a Budafokon és a Tétényi-fennsíkon található miocén végi mészkövekből már hiányoznak a sóigényes szervezetű állatok és tengeri sünök. A mészkövet tulajdonképpen néhány csiga és kagylófaj, foraminiferafélék maradványai alkotják milliószámban. A mészkő jellegzetesen durva szemcséjű, jól faragható, ebbe vájták a budafoki gombapincéket és a kőbányai sörpincék egy részét is. Emellett jó teherbírású és fagyálló is. Sziget a Pannon-beltengerben A tenger egyre szűkebb területekre szorult vissza és beltengerré vált. A hazánk határain túlnyúló egykori Pannon-beltenger a pesti oldalon hagyta hátra kelet felé vastagodó homokos, agyagos üledékeit. A Budaihegység szigetszerűen emelkedett ki belőle. Fővárosunk mai kettős arculata, a budai hegyek és a pesti síkság, csak a legutolsó földtörténeti időszakban, néhány százezer évvel ezelőtt, a pleisztocén jégkorszak idején alakult ki. Egy óriási törésvonal mentén akkor süllyedtek a mélybe a pesti oldalon azok a kőzetek, amelyek z budai hegyeknek a felszínén találhatók. A lépcsőzetes lezökkenés bizonyítékai a Duna medrében zátonyként jelentkező kemény szirtek, amelyeket a szabályozás során robbantással kellett eltávolítani. E föld alatti óriási lépcsőknek a fokai több száz méteresek, és lezökkenésük még nem fejeződött be teljesen. Ennek a jele volt 1956 januárjában a Soroksár—Dunaharaszti környékén pusztító földrengés. Hévizek és Duna-kavics A törések mentén nemcsak a kőzetrögök emelkedtek és sülylyedtek, hanem forró vizű oldatok feltörésére is lehetőség nyílott. A nagy nyomás alatt feltörő, örvénylő víz barlangü regekei vájt ki a különböző könnyen oldódó mészkövekben, sőt, néhol a dolomitban is. Ennek köszönhetők fővárosunk különleges értékű hévizes barlangjai, mint amilyen a Szemlő-hegyi vagy a Ferenc-hegyi barlang. Ezeknek a falán a meleg vízből káprázatos ásványbevonatok váltak ki, elsősorban a kalcium-karbonát különböző módosulatai. A barlangok falát apró gömböcskék halmazából álló borsókövek, másutt gipsz burkolja. Ezek a barlangok magasan a mai Duna-szint fölött helyezkednek el, tulajdonképpen a mai Duna-parti gyógyforrások őseinek tekinthetők. A barlangokat kioldó forró oldatok akkoriban is a Duna szintjén fakadtak. A Duna tehát még ebben az időben is sokkal magasabban folyt. A hegyek emelkedésével Duna szintje egyre mélyebbre szállt, a hévizes barlangokból eltűnt a forró víz. Ettől kezdve a felszínről leszivárgó, mészben dús talajvizek is szerepet kaptak a barlangüregek formálásában. Ennek bizonyítékai a Mátyáshegyi és a Pálvölgyi-barlang. Részlet a kecske-hegyi kőfejtőből a kőzettömegek elcsúszását szemléltető ferde karcolásokkal