Budapest, 1980. (18. évfolyam)

5. szám május - Szántó Piroska: Életem megmentője: Adorján Manassé

Pár nap múlva már pontosan tudjuk, melyik hang mit jelent. Mikor „lövik be" a területet, ahová berepülnek, milyen az akna hangja, milyen a gyújtólapoké. A bom­bák hangját már régen ismerjük. Üjabb hangélmény a „Sztalin-orgona" — később kiderül majd, hogy az oroszok Katyusának becézik. Budán már jó darabon bent vannak, ha igaz, Ottlikékat s Pistát már elfoglaltál; Ez persze ellenőrizhetetlen pincehír, de valószínű, mert Győző egyre nagyobb hang­gal van, kiabál, mint félős gyerek a sötétben. — Most ez az utolsó próba, minden em­ber kell a haza védelmére. „Ébredj magyar, az ősi föld veszélyben". A nagy német had­sereg Budán összpontosít, miénk a dicsőség, hogy innen verik vissza a mocskos bolsevik bandát. A pince zsúfolt és néma, senki nem reagál a szép beszédre. Aztán egy este, őrjárattal a háta mögött, Győző kizavarja a házmesterné tizenhét éves fiát, s még két, légiriadó elől betévedt fiatal gyereket a Ferenc József-híd védel­mére. De ő nem megy velük. Áll a házmesterné a pince sarkában, pará­nyi, gyertyacsonkokból öntött mécses lobog mögötte, s égre emelt karral, sírva, jajgatva átkozza meg. A fia nem jön vissza. Nem, nekünk igazán nem tanácsos le­menni a pincébe: fúj felénk a gyűlölet. Mulatságos lesz, ha átadnak az oroszoknak mint nyilasokat. Az orosz parlamenter fehér zászlóval jött, ahogy a könyvekben áll. Lelőtték. A vízcsap hörög egypárat, aztán nem folyik többé. Eltalálták a Vízműveket? De nem, csak valami főcsövet, mert a szom­széd utcában még működik egy csap. És az udvaron van hó, repeszdarabokkal és vakolattal teli, de összekaparom és forraljuk. És mosakodunk vacogva, halálmegvetéssel a jeges lakásban, s főzzük a borsót - Győző hozott egy fél zsákkal — a gáztűzhely tete­jén, négy tégla között. Fát is hozott a „Szék­házból". Muci nyöszörög, hogy ő mégiscsak asz­szony, átadja a házparancsnokságot. Egy komor, fiatal férfi veszi át, mérnök, hadi­üzemben dolgozik — vagy ha nem, hát kis nyúl. Attilának hívják. Muci másnap eltű­nik. A Nyugatinál bomba ért egy raktárhelyi­séget. De mire megtudjuk, s odakúszunk, már csak szeméttel kevert lencse van a pad­lón. Ki lehet válogatni. Elfogyott a hó az udvarról, torkolattüzek fényénél rohanunk a vödrökkel. Egy idegen asszony fut el mellettem, s rám kiált: — Fiatalasszony, kiáltson Szent Flórián­hoz maga is! - Szent Flórián segíts! — üvöltöm, félig sírva, mint jó kommunistához illik — tény, hogy baj nélkül visszaérek a vödrökkel. Közben látom, ha nem nézek is körül, a ketté metszett házakat, ó Guernica, ez még belefért volna ha életben maradok, meg tudom én ezt festeni? Ilyen iszonyú köz­helyeket, hogy bontott ágy fölött lógó gye­rekportré, a padló kockái közül kihajtó, le­görbült betonváz, rajta fennakadt, félig te­rített asztal, az egyik bögre még rajta, az asztal két lába a levegőben, a másik bögre csudálatos módon félig kifordulva ül a tör­melékhalom tetején, benne fagyott, barna valami kávé ? kakaó volna ? csak az isten őriz, hogy fel nem mászok érte. Aztán már mászunk is, muszáj, dombokká nőtt a házak zúzott húsa-csontja, hullámos a járda. Járda! Volt valaha járda és kocsiút? Most csak gödör és hatóm, csak kerülgetni lehet, és a kétéltűek ugrálnak rajtuk, míg majd simára nem gyalulja a tank. Micsoda paradicsom lehet most Bajót, hová süllyedt el? Ott víz van a kútban, fa az erdőben, a malacot végül is meg lehet enni, és éjszaka csönd van. Itt most már nappal sincs csönd egyetlen pillanatig sem, Budáról lövik Pestet, a Várban szorultak össze a németek, s az oroszok már a Nagy­körút táján járnak. Nyilván mi fogunk utol­jára elesni, mi, a Duna pesti partján. Csak Győző virul, mint a rózsa. Isten tudja, miben bízik, ez már csakugyan ter­mészetellenes, de azt hiszem, egyszerű a magyarázata mégis. A házakon nincs többé zárt kapu, se ajtó, garmadába gyűjti az egyet s mást, s részeg éjjel-nappal, az új nőjével, Irénkével együtt, aki felékszerezve vonul be vele esténként a fürdőszobába. De hozzánk változatlanul kedves, és nem fogy ki a biztató szóból. — Csak semmi csüggedés! Kitartás! Bu­dára, igaz, beszaladt egy ék, de vissza­nyomtuk (?) őket. A Székház sértetlen, a Margitszigeten már németek vannak! Luctől tudom, hogy nem már, hanem még. ők még ki-ki járnak néha. Reggelenként sza­ladok föl Jean és Luc búvóhelyére, mikor nem láthat senki, mert a pince közös tűz­helyénél iparkodik felmelegedni s főzni a ház népe. Külön sziget most ez a ház, s nyilván minden ház, minden ostromlott vá­rosban. És fura módon, mintha megnémult volna, nem beszél senki. Igaz, odakint úgy mennydörög a világ, hogy úgy se lehet másra figyelni. Mégis, mikor Luc és Jean közlik, hogy most már ők se mernek kijárni, nincs értel­me, rögtön itt lesznek az oroszok, s különben is: — Les ponts . . . Nem emlékszem, hogy fejeződött be a mondat, s magam is megijedek a saját han­gomtól, ahogy üvöltök, üvöltve bőgök', s rá­zom Luc rongyos, német katonakabátját: Nem igaz, nem igaz, lehetetlen! Mind ? Valamennyi hidat meggyilkolták? Az a legcsodálatosabb, hogy azonnal ab­bahagyom a bőgést, mikor egy kocka alakú lekvárt dugnak a szájamba, még az se jut eszembe, hogy a felét levigyem Panninak, aki odalent főzi a Planta-teát, cukor, cit­rom s egyéb hiábavalóságok nélkül, üresen. Rettentő hideg van, de már hosszabbak a napok. Győző szokatlan időben érkezik ha­za, még alighogy besötétedett, Irénkével együtt. Egy kis koffert cipelnek s egy akta­táskát. Irénke a kofferrel eltűnik a fürdő­szoba-hálószobájukban, de Győző megáll az előszobában — az egyetlen helyiségben, ahol még sértetlen a fal, s ép az ablak. A Székház a Központba költözött, holnaptól én is ott teljesítek szolgálatot. De ma, végre, az utolsó zsidókkal is végeztünk, a testvérek egész nap dolgoztak, tiszta a kerület, teljesen! Nézd, Pikk! Az aktatáskában nagy csomó, begyűrt Árpád-sávos karszalag, s a tetejében nagy csomó gyűrű. A legtöbb jegygyűrű. Nem tudom, milyen képet vághatok, de Győzőn csak valami bámulat látszik, aztán valami röhögő nembánomság. — Szentimentális kislány vagy, Pikk! Miért? Nem kár lenne a halaknak? Most látom, hogy részeg, a szokottnál sokkal részegebb, s barna arca sötétpiros, a bajusza kuszált, s még felém hajol: No, ne nézz megint így rám, kis­anyám! Olyan rettentő fáradt vagyok, el­hiszed ? •* Összebújva próbálunk aludni Pannival a jéghideg, belőtt szobában, aztán lassan kivilágosodik és csönd van, hetek óta elő­ször, úgy hiszem, erre ébredtünk fel. A lép­csőházban senki, még nagyon korán lehet. Valaki rohan fentről lefelé a lépcsőn, zajosan, minden óvatosság nélkül, Jean az, s mikor meglát, megkapja a kezemet: Venez! Comme les fourmis! A hideg hajnali utca feketéllik az oroszok­tól. Csakugyan. A kapu előtt zömök, barna­kabátos katona áll, és egy zsákból almát eszik. Jean ordítva, én sírva ölelem át. Az orosz csak néz, aztán kettőbe tör egy almát, felét Jeannak nyújtja, felét nekem. Bekopogok a fürdőszobába, be is szólok: — Győző, kelj fel! Itt vannak az oroszok. Az ajtó kinyílik, Irénke sikít egyet, Győző bámul rám, aztán eltűnik a szeméből az álom, fejére teszi a nyilas katonasapkát, karjára húzza az Árpád-sávos karszalagot, hasára veti a géppisztolyt, s rohan ki az utcára. Én utána, s az utolsó pillanatban rántom vissza, de már elsütötte a gép­pisztolyát, s a sorozatára egy tucat sorozat felel, Győző visszaugrik, most már sápadt. Keríts egy civilruhát, öltöztess át! Nem öltöztethetlek át, nincs rá idő. Örülök, ha nem irtják ki miattad a házat, megőrültél? De az udvar felé elmenekül­hetsz, ugorj át a kerítésen, arra talán még kijutsz. Le kellett volna lőnöm vagy átadnom az oroszoknak? Nem tehettem. Ha Adorján Manassé szellemében jártam el eddig — pon­tosabban Jókai szellemében —, hűnek kel­lett maradnom hozzá. „Én nem lövök arra, akinek az asztalomnál poharat töltöttem" — ezt Vavel Lajos gróf mondja a Névtelen várban a betörő Sátán Lacinak. Én befejeztem a háborút. 8

Next

/
Oldalképek
Tartalom