Budapest, 1980. (18. évfolyam)

5. szám május - Szántó Piroska: Életem megmentője: Adorján Manassé

Budapest álcázása hogy egy festőnek ilyen pocsék arcmemóri­ája van. * Győző ismerkedési estet rendez, két test­vér behurcol egy láda pezsgőt, a házbeliek udvariasan isznak Szálasi és a német fegy­verek diadalára, de Pannira és rám úgy néznek, hogy szinte üvölt az arcukról, hogy: „Nyilas ribancok". A villany elalszik, vala­hol a közelben iszonyú becsapódás, s egy szőke nő, aki eddig egy mukkot sem szólt, most odalép mellém: — Lurie-né vagyok, az ötödikről. Két francia hadifogoly van a lakásomban, én elköltözöm. Tudják, hogy kik vagytok, be­széljetek velük. Jaj, de az ötödik emelet már nagyon mesz­sze van. A lépcsőház üvegablakai végig hiá­nyoznak, a lépcsőfokok csonkák. A felső emeletről mindenki leköltözött a pincébe, ágyastul, mindenestül. Mi az elsőn lakunk, a mi ablakunk egy üres telekre néz, de Győző is jobbnak látja az utcai szoba he­lyett a fürdőszobában aludni, kibéleli matra­cokkal és dunyhákkal. Iszonyú hideg van a mi szobánkban, ez modern lakás, kályha nincs, a fűtőtest háborúban nem működik. Minden ruhánkat magunkra szedve alszunk. Későn virrad, s Panni reggelenként eldalolja a farkasok dalát: Szent Flórián, segíts! — Mi most nyaralunk! Nem dolgozunk, semmire sincs gondunk, csak épp a napi élelmet kell valahogy megszereznünk, hogy föl ne forduljunk, és vigyáznunk kell, hogy meg ne öljenek. Ez a dzsungel törvénye. Erre én: És igazán nyugodtak lehetünk, most már olyan jóba vagyunk Győzővel, hogy ha megtudja is, kik vagyunk, biztosan meg­teszi, hogy simán agyonlő itt, a grundon, minden kínzás nélkül. Panni pesszimista: — Nem valószínű, hogy lemond erről az élvezetről. Hallhatod, miket mesél a „Székház" módszereiről. Ugyancsak hallom, minden áldott este, részletesen. Amellett lefekvés előtt mindig imádkozik Győző, a géppisztolyt az ágy fejé­hez támasztva, saját bevallása szerint. Ki is mondta azt, hogy fohászkodj az Úrhoz, s tartsd szárazon a puskaport? Fogadok, nem így értette. * Micsoda hideg tél lett, nem bír leesni a hó. Söpri a szél a piszkot az utcán, behú­zott nyakkal futnak az emberek. Mindenki­nek kutyaarca lett. Kivert kutya vagy nyo­mon csaholó véreb, van lapuló, nyüszítő, fogcsattogtató, de kutya mindenki, s éppúgy szaglász, és ha véletlenül kinyit egy bolt, hát marja egymást a sorban a negyed kiló grízért vagy az öt deka pótkávéért. Egyre kevesebbet lehet az utcákon járni, a fene se szeret állandóan hasra vágódni, ha lőnek. Hát csak egyszer eszünk egy nap, ha Győző hoz valamit, megfőzzük neki. Leginkább italból élünk. A karácsonyt pedig megünnepeljük ordítja Győző. Karácsony szent estéjén vetik be a csodafegyvert! Meghívtam Klári­káékat is, lesz hús, bor, fenyőfa, minden. * Klárika ujabb beszerzés. Férjestül hozta be Győző a szemközti házból, ahol ledőlt az egyik tűzfal. Klárika a széplábú gömbö­lyűek ama csoportjába tartozik, aki negy­venéves korára hordó lesz. Most még tüzes szemű, tüzes szájú, tele pünkösdirózsa. Ha Győzőre néz, egyszerűen lángot vet, majd kicsurog a szeme. A férje szürke arcú, intel­ligens szemű, fáradt. Kétségtelenül katona­szökevény: fiatal, és keze-lába megvan. A szituáció félreérthetetlen: Győzőnek kell a nő, nem firtatja, miért nem katona a férfi. De Klárika nem olcsó nyilas kurva, hanem pézsmabundás, gyapjúsálas úrinő, hát meg kell adni a dolog módját. De a fene tudja, miért mászkál énutánam, s miért érzi szükségét, hogy előttem igazolja ma­gát: — Nézd, muszáj engednem neki. Majd megőrül értem. Végtére is, ő a legnagyobb ember itt a kerületben, azt csinálhat, amit akar, ugye, és Kari miatt is — (ez a férj) — hát kénytelen vagyok, nem? Én csak pucolom a krumplit mit feleljek ennek a nyihos kancának? És jóképű férfi, hát nem? Csak Kari miatt, hidd el. Elhiszem, no. Semmi közcm hozzá, te tudod, mit csinálsz. Mert nekem ezt muszáj, érted, bajt csinálhat nekem, bosszút állhat, ha nem teszem meg. Bosszú, édes istenem. Rá van írva, hogy paprika van a fenekében, majd megvesz, nem mondom, jól táplált vérbélű asszony, de hogy így szeretne egy alsóbbrendű tig­rissel hálni! Legalább ne kertelne, mit játsz­sza meg a kényszerhelyzetbe került ártat­lanságot ? — Mert te nem tudod, ki vagyok én! Most már őszintén kíváncsi vagyok: — Hát ugyan ki vagy te? — Radnainé — mintha egy király adná fel az inkognitóját. -És? Klárika ajka lefittyed a bámulattól, akko­rára nyitja a szemét, mint egy bögre, hogy nekem semmit sem mond ez a név. Micsoda mélyvízi alak ez! Néhány évvel később az anyósom ugyanilyen csodálkozva kérdezi tőlem: — Maga nem tudja, kicsoda Metzner és Barna? Nem tudom, kicsoda Radnainé. Némi magyarázat után kiderül, hogy gazdag gyáros família. Hát ezt nem tanultam sem a festő­iskolában, sem a mozgalomban, de még a Műhelyben sem tudták. Műveletlen banda. De akármilyen hitvány asszony Klárika, a testi vágya őszinte lehet. Mert karácsony délutánján olyan hatalmas herpesz fakadt ki a felső ajkán, hogy kénytelen egy zsebken­dőt tartani a tulipiros szája elé. Győzővel érkezik — férj nem látható —, Győző mel­lém somfordál. — Hétkor fagyújtásra vendégeket vá­runk. Megcsináljátok addig a húst odalent, ugye? Addig kicsit bejön hozzám Klárika, melegedni. „Szent karácsony éjszakáján, Krisztus születése napján." Az asztalon paprikás krumpli (még a szent­endrei zsákból), sült hús és bor és három hatalmas templomi gyertya ne kérdez­zem, honnan került — de csodálatos fénye van. A villany tegnap végleg kialudt. Két hosszú, szőke fiú állít be az ételszagra— csodálatos módon egyszerre kaptak szabad­ságot. Ugye, itt laknak a házban, testvérek, Posner Sándor és János. Muci is itt van, persze, és Kari, Klárika férje. És az asztal­főn, géppisztollyal a hasán, tündöklik Győző, jóllakott vaddisznó, éppen csak nem kezd el újra dürrögni, de tapad a szeme Klári­kán, diadalmas férfi, ha megböknék, kipuk­kadna a dicsőségtől. Klárika is tűzpiros, sokat segít a zsebkendő, amit változatlanul ott tart a méhcsípte szája előtt — szemér­metesen. Mindenki fal, az étel iszonyú ke­vés ennyi embernek. Pedig Győző nem is eszik, csak fénylik, mint Salamon orcája, s mondja, mondja a pohárköszöntőket egy­más után a német és a magyar fegyverek s a hungarista eszme diadalára. Odakint csattog a fekete utca, dördülés dördülés után, aztán egy vékony, iszonyú éles csattanás egész közel, a gyertyák közül kettő kialszik, az asztal is mozdul egy na­gyot. Ez itt csapott be. Aztán egy ismeret­len hang, vékony brummogó, még egy, még egy, most már tele van vele a szoba, a kinti sötétség, az egész világ. Az egyik Posner fiú felém hajol, jól látom, elmosolyodik: A Ráták. Előbb, az a tüzérség volt, hallotta. Az a sűrű kopogás. * 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom