Budapest, 1980. (18. évfolyam)

4. szám április - Makay György: Anyagminőség — életminőség

HONISMERET Nemesfémötvözetek budai és pesti ellenőrző bélyegzői MAKAY GYÖRGY ANYAGMINŐSÉG Az „ellenőrzés" szóhoz (zsargonkifejezéssel: meózás) még ma is az a hiedelem fűződik, hogy az nem más, mint a felelősségre vonás céljából történő hibakeresés. Most, amikor a tudomány már a kibernetikát is felhasználja a korszerű eljárások között, még mindig kevesen gondolnak arra, hogy minden tevékenységünket, önmagunkat is, azért kell ellenőrizni, azaz: mérni, különbséget tenni, dönteni és megfelelően cselekedni, hogy az eredménytől függően a legkedvezőbb „jó minőségű" módon cselekedhessünk, hogy óvjuk „életminőségünket", vagyis sikerüljön elkerülnünk a hibák (veszteség) halmozódását. Már a korábbi évszázadok emberei — különösen két „szakemberréteg": a technikával és a filozófiával foglalkozók — felismerték, hogy az élethez, a tudományos és technikai fejlődéshez, sőt, a ma gyakran használatos szóval kifejezve: az önmegvalósításhoz elengedhetetlen az ellenőrzés. A technikai ellenőrzés területén maradva szeretnék bemutatni néhány mozzanatot az ellenőrzés történetéből. Bár természetes, mégis megjegyzem: az, hogy mit és hogyan ellenőriztek, mindig igen jellemző volt az adott korra, annak társadalmára, az emberek gondolkodására, technikai felkészültségére. A középkor írásos emlékeiből és rajzaiból pontosan rekonstruálhatjuk a királyi pénzverő házak — fontosságuknak megfelelően — legfejlettebbnek mondható üzemi ellenőrzését. Minden előállítási műveletre jó áttekintést nyújtó emelvényen tartózkodott a pénzverő „kamara" (helyiség, műhelyszoba) felügyelője. Ezek a pénzverdei ispánok Buda patríciusai közül kerültek ki, és az ellenőrzésükre rendelt kamaragrófokkal, illetve a legfelső felügyelői fórummal: a tárnokmesterrel együtt az udvari arisztokráciához tartoztak. A pénzverdében többszörös, azaz átfedően ismétlődő ellenőrzés volt. Az olvasztók és öntők (lemezkészítők) munkáját felesküdött kamarai kémlőmester, a fémösszetételt pedig mindenkor a vizsgáló kémikus (kémlész) ellenőrizte, aki fölött a kamaraispán állt a hierarchiában. A lemezkészítő munkáját a kivágó, a domborító-kalibráló műveleteit a súlymérlegelő, az övét pedig a válogató ellenőrizte. A hitelesítő — vagyis a legpontosabb — mérleg a pénzverő kamara felügyelője mellett volt elhelyezve, aki a végső ellenőrzéskor újra felülvizsgálta az elkészült pénzdarabok súlyát és minőségét. Az említett ellenőrzési fajták kombinációinak legszigorúbb alkalmazását a katonai hadfelszerelések átadásánál találhatjuk. A felügyeleti és az átvételi ellenőrzés igen régi tapasztalatokra épült. (Aquincumban például a „receptor militiae" feliratos sírkő vagy a beégetett átvételi bélyegző a hordó dongájában). A katonaság egyébként is igyekezett mindig a legfejlettebb technikát felhasználni, ezért is itt találhatjuk a legkorszerűbb és legszigorúbb ellenőrzési eljárásokat. A képen is látható ágyúcsőpróbánál a szilárdságot másfélszeres, majd kétszeres lőportöltettel vagy ennek megfelelő fojtással — ezt a képen a visszaterhelő kőgolyó szemlélteti — ellenőrizték. Ha ezt a vizsgálatot a lövegcső repedés vagy hasadás nélkül kibírta, akkor a katonai átvevő engedélyezte továbbszerelését. (A képen látható személy mozdulatából, ahogy félősen arca elé emeli kezét, arra következtethetünk, hogy az ellenőrzés nem volt veszélytelen.) A katonai ellenőrzési módszereket később a polgári ipar is átvette, és gazdaságosan alkalmazta őket. (Pl. a nyomástartó edényeket, csővezetékeket másfélszeres, kétszeres próbanyomásnak vetik alá, mind a mai napig ez a norma használatos.) Az állami ellenőrzés egyébként főállású ellenőreivel képes volt azt a minőségi állapotot kikényszeríteni, amelyet a király, illetve a társadalom vezető rétegei megkívántak. I. Károly (Róbert) dekrétumának 35. paragrafusa a következőket rendelte el: „Meghagyjuk azt is, hogy másutt, mint a királyi kamarában, senki se merje megvizsgáltatni, hogy hány karátos az ő aranya, hanem a királyi kamarának kell a királyi várban a vizsgálatot megejteni, és az aranyra a karátokat igazoló királyi bélyegzőt rányomnia..." A polgári műhelyellenőrzés a céhtulajdonosoknál alakult ki. Jelenlegi adataim szerint az egyik legrégibb budai céhnek a mészárosok közössége tekinthető. 1482-ben kiállított céhlevelük IV. Béla király oklevelére, tehát az 1270 előtti időkre hivatkozik. Nagy Lajos király 1376-ban rendeletet adott ki a céhtestületek szabályozására. E szerint: „Minden céhben évenként két mestert választanak, akik esküvel fogadják, hogy a város és tartomány közérdekeit az ő mesterségökben szem előtt tartják, hogy céhüknek semmiféle tiltott jogtalanságot tudva, sem hanyagságból, sem kedvezésből, sem adományért meg nem engednek, sem megtorlatlanul nem hagynak." „Az ellenőrzést végző céhmesterek, ha a mészárosok székében bármiféle romlott vagy tisztátalan húst találnak, a kutyáknak dobják oda táplálékul. . ." „Ha valamelyik pék nem jó fehérkenyeret sütne, 1 forint (igen nagy pénz volt, több mint ezres szorzóval lehetne átszámítani) bírsággal és a sütésnek 8 napra történő felfüggesztésével bűnhődjék." A budai jogkönyv előírásai kötelezték a gabonaárusokat, hogy űrmértékeikbe égessék bele a város ellenőrző bélyegzőjét a címerrel. Aki hamis mértékkel mért, attól elvették áruját. Másodszori vétség esetén elvesztette a kereskedés jogát, és bíróság elé állították. A céhek, félve az állami felügyelet szigorától, kihasználták az egyesülés adta lehetőségeket, és majdnem minden iparágban 34 A „mívlátó' .Schaumeister'