Budapest, 1980. (18. évfolyam)

4. szám április - Szántó Piroska: Életem megmentője: Adorján Manassé

SZANTO PIROSKA Életem megmentője: Adorján Manassé Naplórészlet, 1944. október 17-1945. január 18. Nézd, Kamilla Panni nagyot lélegzik , azért jöttünk fel, mert szállás kellene, Pirinek. Haza nem jöhet, a házmesterünk úgy tudja, már régen elvitték. A. befogadta, de ők ma reggel leléptek, s a szomszédjuk, a nyilas házparancsnoknő alig várja, hogy kirabolhassa a lakásukat. Közölte Pirivel, hogy csak akkor maradhat, ha a ma este kiszálló körzeti nyilasparancsnokság előtt igazolni tudja magát. Nem fog sikerülni, a pesti papírja alig háromnapos. Ebben a villában senki sem keresné. És látom nem örülsz neki igazán csak pár napra, amíg találunk valamit. Aliért nem én beszélek ? Kamilla a legjobb barátnőm. Az, akivel tizennyolc éves korában találkozik az ember, és azonnal kiderül, hogy ő az, nem is lehet más. Akivel éjszakákon át beszél, életről, halálról, szerelemről, barátságról, s akinek még azt is elmondja, amit sem aktuális szerelmének, sem imádott testvérének nem mer elmondani. Kamilla elszökött egy hétre a nagypolgári családjától, hogy velem kettesben túrázzon a Börzsönyben, nekem adta a zsebpénze és az uzsonnája felét, rengeteget üvöltöttünk egymásra, kíméletlenül kikészítettük egymást, közös kutyánk volt. Egy darabig közös mütermünk is. Egyszer, egy téli estén a Duna-parton Kamilla megfogta a karomat és azt mondta: Ugye, ha most egyikünk a Dunába esne, biztosan utána ugorna a másik, még ha jeges lenne is a Duna ? Most huszonkilenc évesek vagyunk, és ez nem a jeges Duna, hanem egy svábhegyi villa. Igaz, hogy Kamilláék is csak most igényelték ki, de van kert, garázs, öt szoba, szomszéd meg nincs. Kamillával együtt még az ostrom is csak egy közös kaland lesz, mint az a régi túra, mint azóta annyi minden. Kamilla nem néz rám, Pantiira se. A cigarettáját nézi, és nagyon nyugodtan közli: Nem lehet, gyerekek. Kucó és Kornél már itt lakik. Képzeljétek, Koméi kalauzegyenruhában jár, ilyen papírt szerzett, nem vicces ? Pont olyan is, mint egy kalauz. Panni csak bámul Kamillára, s amire sose hittem volna képesnek, még énértern sem még egyszer megpróbálja: Nem érted ? Ma már nem tud máshová menni, csak vissza az oroszlán torkába! Ez hiba volt. Kamilla fintorog az ilyen beszédtől. — Ugyan, Panni. De ide sem jöhet. Nem tudna rendesen konspirálni, amilyen idegállapotban van, látom. Csinálok teát. Nézzétek, Béla milyen gyönyörű tizenkét poharat szerzett. Nem is értem, hogy kapott ilyesmit, amikor háború van. Kinyitja a hall faburkolatába rejtett szekrényt, villog a sor fémcsipkébe foglalt üvegpohár. * Budapest, 1944. október 17. Én hülye, mért jöttem vissza Bajótról négy nappal ezelőtt. Május óta éltem ott, megszöktem Pestről, s elbújtam ebben a parányi, színmagyar, holtszegény faluba, ami ráadásul még erősen baloldali és németellenes volt, mert a férfiak belga és francia bányákban dolgoztak, amíg lehetett; ott bányászok voltak, itthon munkanélküliek. Barátom volt az egész falu, meg voltak győződve róla, hogy Boris néni zabigyereke vagyok, akit még pesti szakácsnő korában szerzett be. Dolgoztam velük, húztam a vizet a bodonkútból, talicskáztam a csalamádét, forgattam a sarjút, etettem a malacot, és azt hiszem, én voltam az első aszszony Bajóton, aki soriban áztatta a kendert, s verte cserepcsikba. Megcsudáltak, de nem bánták. A „Hergéték Etája". Még részes aratást is vállaltunk Boris nénivel, hiszen olyan A poharak Kamillánál iszonyú szegények voltak, hogy amikor a mi udvarunkba is bejött a gép, csak kávét tudtunk adni reggelire - persze pótkávét. Levesestányérból ették, málékenyérrel. Soha illegalitásban élő kommunista olyan boldog nem volt, mint én Bajóton. Boris néni befogadott, pedig tudta, hogy rádión köröznek. Még ma is ott lehetnék, ha Panni október 13-án értem nem jön azzal, hogy most már vége lesz. No, jókor értem Pestre. Tegnapelőtt volt a Horthy-proklamáció, mindenki őrjöngött örömében, aztán a rádió egy darabig megkukult, majd Brahmsot játszott egyfolytában estig, csak időnkint üvöltötte cl magát: „Beregffy Károly vezérezredes azonnal jöjjön Budapestre!" Aztán este bemondta, hogy a háborút folytatjuk, Horthy áruló, Szálasi Ferenc hungarista nemzetvezető az ország élére állt, s minden katonaszökevény, kommunista, zsidó stb. sürgősen felkoncoltatik. * Most hát megyünk Pannival lefelé a hegyről, Kamillától, a felbolydult városon át. Mulatságos, hogy mennyi ember rohan a utcán, és egyik se néz a másikra. Kivéve persze azokat, akik egyenruhát viselnek vagy még az egyenruhánál is egyenruhábbat: a nyilas karszalagot hordják büszkén. Azok aztán néznek, a szemük majd kiesik, gondolom, mind engem keres. Hülyeség. De Panni meg én nem nézünk egymásra. Panni voltaképpen soha nem szerette Kamillát, és most mégsem mondja, hogy ,,na, látod". Itt nincs mit mondani. És nincs hová mennem, csakugyan, ha valaki eszünkbe jut, már ki sem kell mondanunk, elvetjük. Panni férje katona, bátyánk munkaszolgálatos, rokonunk nincs Pesten, a barátaink meg — szóval a barátokról ne beszéljünk, mert még egy Kamillát nem bírnék ki. Nem mehetsz vissza mondja Panni végül. Inkább sétálunk ma, akár egész éjjel, csak eszünkbe jut valaki. - Aztán ő is belátja, hogy lehetetlen. Ez is lehetetlen. Megyünk megint tovább. És megint csak egyszerre jut eszünkbe a legegyszerűbb, egyedül lehetséges megoldás. Én mondom ki hangosan, de látom, Panni már tudja. Nézd, egyetlen helyen nein keresnek, az oroszlán torkában. Visszamegyek. Te is hazamégy, s holnap reggel találkozunk a Pannónia utca meg a Sziget utca sarkán. 8