Budapest, 1980. (18. évfolyam)

3. szám március - Lázár István: Plakát és plafon

Más azonban a műkővel burkolt, az oly nehezen tisztítható lábazatok, iparművészeti értékű kapuk stb. teleragasztása. És nem is a kisemberek, a lakosság cetlijeivel, hanem ilyen-olyan félmaszek,,intézmények" műsorainak, üzleteinek — esztétikailag is minősíthetetlen — plakátjaival. Ez az, amit tűrhetetlennek tartok. És Piac vagy anarchia? nem értem, hogy a főváros miért tűri. Ha ugyanis létezik szabálysértés, amelynek elkövetőit egy percig sem kell nyomozni, akkor ez az. Hiszen a plakátokon ott a hirdetők neve, alkalmi vagy állandó „üzemelésük" helye is. Nem is kell hát tetten érni a hirdetők nyilván nem ingyen közreműködő megbízottjait. A büntetést volna kire kiszabni, hová kézbesíteni, kin behajtani. És ez annál szükségesebb lenne, mert hogyan várhatja el egy város polgáraitól, hogy rendjét, tisztaságát a szívükön viseljék — ha a saját közegei, hivatalai ennyire nem törődnek vele? Vagy volt valaha eljárás, büntetés? A jelek nem erre mutatnak. A jelek — szerte a városban, falakon, lábazatokon. Már jól fel bosszankodva a plakátokon, lemegyek az EMKE-aluljáróba. Ahol fülembe ordítanak, utamba állnak, eltorlaszolják a szűk teret az alkalmi árusok. Háncsszatyrot, szép ibolyát, szotyolát kínálnak — ez a három fő „műfajuk", de előfordulnak más változatok is. Színfolt? Orientális jelenség, kétségkívül. Ám nem hiszem, hogy a város, amely például akadályozza a hulladékanyagok gazdaságilag és a normális életvitel szempontjából egyaránt oly fontos begyűjtését, „visszaforgatását", mert városszépészeti és közegészségi okokból korlátozza a MÉH-fiókok telepítését — megengedheti magának, hogy az ilyen „színfoltok" viszont burjánozzanak. Igaz, nagy ritkán a rendőrök próbálnak érvényt szerezni a hivatalosan persze létező tilalomnak. Intézkedésük: vesszőfutás. Megesik rajtuk a szemlélő szíve. Mert eleve tudja, hogy miután kitették magukat az ilyen helyen, ilyen ügyekben való eljárás keserveinek, feljelentésük majdnem falra hányt borsó. A hivatal csigaként mozdul meg, s a nagy sokára netán mégis kiszabott büntetés mértékét s behajtását hamis „szociális" meggondolások határolják be. Egyszer erről az aluljárói anarchiáról irodalmi hetilapunk főszerkesztőjének kínáltam mérges értekezést. Leintett: hogy ami a cigányok beilleszkedését illeti, örülni kell, ha legalább csinálnak valamit. Még akkor is, ha az ilyen nem túl kívánatos utcai kereskedés. Csakhogy: az EMKE-aluljáróban nyerészkedők zsibonganak és nem termelők. S nemigen lehet társadalmi cél, hogy egy általában elmaradott társadalmi csoportot éppen alapcéljainkkal ellentétes tevékenység révén „integráljunk". Továbbá: az a csoport, az a pár ember, aki az EMKE-aluljáróban „keresi a kenyerét", a cigányság egészét tekintve elhanyagolható. Miközben nem csekély a kár, melyet okoz. Kárt okoz azzal, hogy zsúfolja és — főleg a szotyolás — piszkolja a rendben amúgy is oly nehezen tartható aluljárót. Azzal, hogy — akárcsak az imént taglalt plakátragasztók — szembetűnően és kihívóan szegül szembe a közrenddel. Példát ad tehát, hogy mily büntetlen lehet nálunk — az ország egyik legforgalmasabb, legexponáltabb helyén — fütyülni a törvényre. S végül: kárt okoz azzal is, hogy az ő viselkedése alapján vonunk le következtetéseket a cigányságról. Melynek mind nagyobb része pedig nem kupec vagy tolvaj, hanem rendes munkával alakítja ki helyét a társadalomban. * És most, mielőtt továbbmennénk az utcán, lépjünk kissé vissza az időben. Tavaly nyáron jelent meg Kád és dugó — Miért mondott csődöt a közlekedés a Zeneakadémia környékén? címmel háborgásom e hasábokon. Örültem, hogy a lap nem hagyta elaludni a témát, s hogy a Fővárosi Tanács és a Vas- és Edénybolt Vállalat illetékesei nem ingerült mundérvédéssel, hanem higgadt érveléssel reagáltak. Ám ez jórészt csak lelki vigasz volt. Hiszen szavaikból kitűnt, hogy a nem belterületekre való áruk ide be- és innen kifuvarozásának, az ezzel okozott közlekedési csődnek problematikáját ismerik, aggályaimat jórészt osztják, sőt, némely tekintetben még tetézik is. Ám a megoldás objektív akadályai oly súlyosak — pénz! —, hogy eszmecserénk itt-ott nem más, mint kölcsönös sopánkodás. Amiben mintha mégis továbblépést ígérnének — s emiatt térek vissza a témához —, az az áruszállítás küzbülső depókkal történő javítása. Magyarán az, hogy egy nagy vagy több rokon profilú üzlet kap egy üres telket, ahol árubázist létesíthet, s onnan már könnyebben megoldható az üzlet(ek) közvetlen áruutánpótlása. Jellegzetesen olyan megoldás ez, amely önmagában kétségkívül tetszetős, logikus — csak éppen a belterületek zsúfoltságát nem enyhíti. E zsúfoltság egyik fő oka ugyanis pontosan az, hogy rosszul használjuk föl az üres telkeket. A város így épült meg. Részben még a múlt században vagy még régebben. Részben a két háború között. Részben pedig már a mi kezünkkel. Szűk utcákkal, kevés térrel — mindennel telizsúfoltan. Ugyanakkor a motorizációnak nem tudtunk, és — ha csak az újabb és újabb olajválságok brutálisan közbe nem szólnak! — nem is fogunk tudni gátat vetni. Akkor hát: alkalmazkodni kell. Vagy: kellene! S itt most ismét lépek egyet — időben is, térben is . . . Mert mielőtt az üres telkek témáját — vesszőparipámat — folytatnám, elmondom, hogy mi történt 1979 nyarától az év végéig azon a környéken, amelyről Kád és dugó címmel írni bátorkodtam. Az egyetlen igazán örvendetes fejlemény, hogy a külső jelek szerint véget ért Budapest egyik leghosszabbra nyúlt (!) rekonstrukciója, a Bartók Béla Zenei Szakiskola átépítése. Az állványerdő, a többször megújított pallójú gyalogos fedett folyosó eltűnt a Nagymező utcából, a Labda téri iskola tanulói sem kénytelenek már az úttesten közlekedni. Mintha új fázisba lépne a Labda téri posta épületének tatarozása is. A „diadalkapu" még ott van a postabejárat előtt, sőt, a Majakovszkij utcai fronton nemrég épült ki az állványzat — csőszerkezetből —, ám ez már talán annak a jele, hogy a külső vakolással az épület sokéves kálváriája végéhez közekedik. A Nagymező utcában viszont, a felszabadult szakiskolával éppen szemben, az Ernst Múzeum kezdet-Mennyit érhet ez a telek? 32