Budapest, 1980. (18. évfolyam)

3. szám március - Lázár István: Plakát és plafon

ben gyorsabb üteműnek tűnő helyreállítása, melyet az ócsai téesz vett át, úgy lelassult, hogy könnyen válhat most ebből újabb kiáltó példája az építőipari impotenciának. Meglehet: most, a belső bontások során új és új szerkezeti gyöngeségek tűnnek elő, amelyek miatt újabb munkálatok, tervek — és pénzek! — szükségesek. Ám a kívülálló csupán annyit lát, hogy az állvány elszorítja a forgalmas Nagymező utca érverését, miközben embernek, munkának hosszú heteken át semmi, de semmi nyoma. (Vagy mindez csak furfangos álcázás, mert a Tinódi mozi az év végével már 30. hete játssza Bacsó Péter mostoha sorsú filmkomédiáját, a Tanút — s az Ernst Múzeum építőállványai jótékonyan rejtik e furcsa magyar „filmsiker" helyszínét, plakátjait, kulisszáit?) A Csányi utcában ugyanúgy kihasználatlan a hajdani Vadászkürt mulató felszabadult, jókora telke, mint volt. Befejeződött viszont az Akácfa utcai bontás, amely oly ingerültté tett legutóbb. A családot, amely kivárhatatlan ideig „kísérletezett" a földszintes, egy jókora lélegzettel szinte elfújható épület szétszedésével, levonultatták. És ha én azt írtam: „Egy ilyen házat . . két nap alatt lehetne és kellene lebontani" — hát próféta lelkem lehetett. Jött ugyanis egy markológép meg pár teherautó, s bőséges pihenőkkel is három-négy nap alatt elhordta az egészet. Ezután néhány napig ott állt üresen a telek. Közepe szépen lebetonozva, szélei göröngyösen az építőanyag elszállítása után. Amikor azonban néhány autós elkezdte fölfedezni és nagy bátran beállt rá, mert kinn az utcán már nem taiált helyet — akkor késlekedés nélkül munkások érkeztek, egyik nap gerendákat ástak le, másnap a gerendák közeit bedeszkázták, s kétszárnyú kaput róttak középre. Utóbbi műveletek pontosan ama napon történtek, amikor nyilvánosságra került az illetékes minisztérium rendelete a fenyőfűrészáruval — mint ritka, drága „konvertibilis" nyersanyaggal — való szigorú gazdálkodásról. Kell-e ezek után írnom, hogy a hevenyészett kerítéshez első osztályú, vadonatúj fenyődeszkát használtak föl, nem csekély mennyiségben? S a hosszú szálakat rövidre szabdalták — magyarán: elbarmolták . . . Most ott van tehát az Akácfa utcai telek büszkén és üresen. Ott hivalkodik a főváros zsúfolt belső területén, kihasználatlanul, bár nyilván valami, a megszokott módon „okos" funkcióra szánva. S egy olyan ideiglenes kerítéssel, amely ma már városszéleinkhez sem volna méltó. Legalább olyan csúf, mint amilyen drága volt az elkészítése. Kérem is a Budapest fotóriporterét, hogy szavaim hiteléül gondosan örökítse meg. * Végezetül már csak azzal tartozom, hogy a plakát mellé miért került ez írás címébe a plafon szó. Nemcsak azért, mert szépen alliterál. Hanem mert asszociálhatunk is e szóról. Szoktuk mondani: „És a plafon nem szakadt le!" És szoktuk mondani: „Hát csoda, ha ilyenkor a plafonon vagyok?"