Budapest, 1980. (18. évfolyam)

1. szám január - Kertész Péter: Öregek a Gyermek téren

KERTESZ PÉTER Öregek Magánygyűjteményemben csak az öregek dacolnak az idővel. A fiatalok rendre kihullnak — árvaságukban, elesettségükben, bezártságukban mindig érződik valami szerepjátszás, mache. Igazán magára, méltósága teljes fegyverzetében csak az öreg ember maradhat. a Gyermek téren Eifert János és Tóbiás Irén felvételei Nemrégiben úgy adódott, hogy vendége lehettem egy magára maradt idős bácsinak az Anna-völgyben meghúzódó maroknyi kolónián. Emlékezetem kihunytáig nem felejtem el azt a kamaszos igyekezetet, ahogy jócskán megkurtult mozgáskészségével, fújtató asztmájával serénykedett a hamvadó parazsú konyhában, hogy ottlétemet mennél kellemesebbé tegye. Valamikor a közeli hegyet apasztotta, s két nagy harapás között rendre finom, szitáló porral szívta tüdejébe a levegőt. Gondját most a szomszédasszonyának gyermekgondozási segélyen lévő lánya viseli — akárha az öreg lenne a húszesztendős kismama másodszülött gyermeke. Jobban telik így a magányban mindig ugyanazt az arcát mutató idő. Kerül — igaz, szerényen — az asztalra ebéd, s mi más kell egy öreg embernek? Többnyire vacsorára is marad belőle. Csakhogy egykettőre letelik a gyes, és a környéken nemigen akad asszony, aki ellássa az emlékei, levelei, kitüntetései között matató öreget. Nem az akarat hiányzik belőle, az ereje hagyta cserben. Még annyi sem maradt mutatóban, hogy elvigye egykor szilaj lábait a patak partjára, a boltba — vagy ha úri kedve úgy tartja, s a nyugdíja nem vétózza — egy pohár sörre az italboltba. Mi lesz vele? Mi lesz a hozzá hasonló, munkás élete végére megrokkant, elhasználódott, társtalan sorstársaival? Akik ott hasaltak a lövészárokban, vagy éppenséggel lesték a tábori postát, dolgoztak naphoszszat, kuporgattak, gyereket nemzettek, szültek, neveltek. Mi lesz velük? A háztartásbeliségre kárhoztatott özvegyekkel, a spórolás, lemondás megannyi világbajnokával, a lift nélküli bérházak felső emeletén vesztegzárban vegetáló öregekkel, a magukban motyogókkal, akik kétségbeesett fogadalmat tesznek minden ébredéskor, hogy megőrzik emberségüket. Tudom jól a leckét: társadalmi gondoskodással kell bearanyozni öreg napjaikat. Méghozzá késedelmet nem ismerve. Másként hogyan is lehetne. Társadalmi gondoskodással: még akkor is, ha olykor rigolyásak, s nem fogadják el bárkitől a jó szót, az ételt. Sebestyén Károlyné nem hiszi, hogy bárhol a fővárosban jobb soruk lenne az öregeknek, mint náluk, a XIII. kerületben. Pedig a nyilvántartott csaknem 470 ezer budapesti nyugdíjas közül aránytalanul sok, majdnem 34 ezer néni és bácsi él Angyalföldön. Jól, kevésbé jól, rosszul. Egy 1978-ban készült — reprezentatív? — felmérés pontosan részletezi a bruttó nyugdíjakat. E szerint 14 693 nyugdíjasnak (43,5%) 1001—1600 forintot kézbesít havonta a posta, 12166-nak (36,3%) 1601—3000 forintot, 3269-nek (9,7%) 3001—5000 forintot, 795-nek (2,3%) 5001—10 000 forintot. Ketten pedig a tízezer forint feletti kategóriába soroltattak. S hogy teljes legyen a kép: 2584 idős ember (7,7%) nem szerepel a kimutatásban, nem lévén nyugdíjuk. — A Szakszervezetek Budapesti Tanácsa kezdeményezésére felmértük a 1380 forintnál kisebb jövedelmű nyugdíjasok helyzetét. Ennek során nem kevesebb, mint 8700 kisnyugdíjast látogattunk meg, közülük sokan családban, jó körülmények között élnek. Nagy munka volt, de megérte, hiszen sokan szégyellik, hogy nyomorognak, s nem jönnek a szociális csoporthoz elpanaszolni gondjaikat. Most lehetőségünk van arra, hogy mi kezdeményezzük a gondoskodást: szociális otthonban való elhelyezést, házi gondozást vagy rendszeres, esetleg rendkívüli segélyt. A felmérést, amely lényegében folyamatos, a kerület 17 pártkörzetének aktivistáival közösen végeztük. A rendszeresen — teljes vagy kiegészítő összeggel — segélyezettek száma 260 körül van. Első hallásra ez bizony kevés. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az 1296 Lássuk csak, mit ír az újság. . . Gizi néni és Margitka itt kötöttek barátságot forintos értékhatár meglehetősen alacsony. A jövedelemmel és tartásra kötelezhető hozzátartozóval nem rendelkező öregek viszont csak akkor támogathatók, ha a nők betöltötték a hatvanötödik, a férfiak pedig a hetvenedik életévüket, illetve már fiatalabb korukban is 67 százalékos volt a munkaképességük. Magától fogalmazódik a kérdés: nem túl szigorúak ezek a normák? — Tizennyolc éve dolgozom itt, azóta így van: más a nyugdíj-, és más a segélyezési korhatár. Persze, az a tapasztalat, hogy az orvosszakértő, ha hozzáküldünk valakit, kihozza a 67 százalékos munkaképesség-csökkenést. Sajnos ez ma még kevesek kiváltsága. Pedig aligha beszélhetünk 65—70 éves emberek hadrafoghatóságáról, mikor mások tíz esztendővel fiatalabban kikapják a nyugállományra feljogosító obsitot. — A rendkívüli segélynél ugyanez a helyzet. 500 forint a plafon, jóllehet ennyi volt két évtizeddel ezelőtt is. Negyedévenként adhatjuk. A jogszabály lehetőséget nyújt magasabb összegű segély kiutalására, de ehhez esetenként a tanácselnök hozzájárulása szükséges. Mégsem mondhatjuk, hogy egy helyben topog a világ. 1977-ben 2,2 millió, 1978-ban 2,4 millió, 1979-ben pedig 3,71 millió forint volt az előirányzott költségvetés szociális 10