Budapest, 1980. (18. évfolyam)

1. szám január - Kertész Péter: Öregek a Gyermek téren

Konyha-összkomfort Magának mennyi a nyugdija? Hogy is hívták? A gondozónőnek sem könnyű gondozásra és segélyezésre a XIII. kerületben. És hát mindig csurran-cseppen még valami: póthitel vagy átcsoportosítás formájában. így az 1979-es felhasználás jóval meghaladta a négymillió forintot. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem tudnának elkölteni egy évben ötmilliót vagy annál többet is. A keret csak arra elég, hogy 1296 forintra kerekítseajövedelmet. Más kérdés: hogyan lehet manapság boldogulni ennyi pénzből... Emellett persze adnak másra is: tüzelőre, ruhára. Eleinte csak öt-hatszáz forint jutott egy-egy öregnek, legutoljára már 1500—2000 forint. — Közgazdasági technikumot végeztem — kezdi visszaemlékezését Sebestyén Károlyné —, fodrász szerettem volna lenni. Aztán volt egy szívműtétem, és az orvos azt mondta, hogy szó se lehet róla. Így kerültem a tanácshoz egy ismerősöm révén. Először az anyakönyvi hivataiban, majd az iktatóban dolgoztam. Párhuzamosan ezzel mint KISZ-es segítettem a szociálpolitikai csoportnak, rendszeresen készítettem környezettanulmányokat. Aztán felmentem az akkori elnökhelyetteshez, Takács Jenőhöz, azzal, hogy nagyon szeretnék előadó lenni a szociálpolitikai csoportnál. Nem volt éppen népszerű terület. Apparátusi értekezleteken jóformán nem is esett másról szó, mint szocpol restanciájáról. A munkatársaim igyekeztek lebeszélni szándékomról, de én nem tágítottam. Nem mondom, kezdetben még gondoltam rá, hogy idővel odébbállok, de amikor megismertem közelebbről az öregeket, egy életre döntöttem: maradok, ezt akarom csinálni. Aztán 67-ben úgy nézett ki, hogy mindennek vége, minden munkatársam elment, egyszál magam vittem a munkát, fizikailag, idegileg anynyira kiborultam, hogy hét hónapig járni nem tudtam. Másfél millió volt a vörösvérsejtem, de eszembe sem jutott, hogy változtassak a sorsomon, pedig akkor már a férjem is ezt tanácsolta. Azt mondtam: nem lesz ez mindig így. 1968-ban szültem, három évig otthon maradtam, közben valami sikkasztás történt a csoportnál, a vezetőt elhelyezték, s mire visszajöttem, megbízott vezető állt a csoport élén, aki gépírónő volt, amikor én már előadó. Ez engem cseppet sem zavart. Szépen összerázódott a társaság, akkor indult be a házi gondozás, s jóformán elfelejtettük azokat a lidércnyomásos időket, amikor jogos igényeket voltunk kénytelenek elutasítani, s még az sem volt biztos, hogy a rendszeres segélyeket ki tudjuk fizetni... Aztán szinte egyik pillanatról a másikra a csoportvezetőnk átment az V. kerületbe, s némi rábeszélésre 1972. október 15-től én kerültem a helyére. Itt tartunk a múlt vallatásában, mikor cseng a telefon. Faragó István bányamérnök jelenti, hogy egy idős néni a Szent István parkban az egyik padon töltötte az éjszakát. A nevét nem hajlandó megmondani, mindössze annyit árult el, hogy kétszobás lakása van a Csanády utcában, amit önkényesen elfoglaltak, s a bíró megígérte neki, hogy egy szobát visszaszerez neki. „Ha most idesietnek, itt találják..." Egy óra sem telik el, már számot ad az illetékes előadó a helyzetről. Ami persze nem egészen úgy van, ahogyan azt a 85 esztendős Tornai néni előadta. Albérlői 11