Budapest, 1979. (17. évfolyam)

9. szám szeptember - Palotai Boris: „Azt is írd meg fiam, hogy...”

Kassai újságíró koromban Ma körülbelül így nézek ki PALOTAI BORIS Azt is írd meg, fiam, hogy... Nagyváradon születtem és tízéves koromig valóságos tündérvilág vett körül. Hárman voltunk testvérek, három lány, nyugtalanok,kíváncsiak, mohók, mintha gyorsan be akarnánk pótolni, amit még időnk sem volt elmulasztani. Nemrégiben Nagyváradon jártam. Első dolgom volt felkeresni a házat, ahol valaha laktunk. Olyan volt, mint a többi bérház. Szürke és rosszkedvű. S a kert, a csodálatos kert... Gyerekéveim nagyítólencséje kitágította, teleszőtte álmokkal. Ez a giz-gazos kert lett volna a Paradicsom, melyből az árvaság kiűzött bennünket?! Mert apám halála után Kassára költözködtünk, ahol édesanyám nővére élt. Egy udvari lakásban húzódtunk meg, s emlékeimben egyre nőtt, tágult a mesebeli kert, vadul burjánzott benne a fű, bogáncsok lila sündisznói, karjukat lengető fák, eltévedt bokrok ijedt lombja bukkant fel álmaimban, meglódítva képzeletemet, versenyt repülve a papírsárkánnyal. Nehezen rázódtam kassai életünkbe. Édesanyám segített át a változás buktatóin. Semmink sem volt az égvilágon, de azt a semmit oly tüneményesen osztotta be, hogy sohasem éreztük a nyomor szorítását. A város peremén laktunk, ahol az aszfalt véget ért; alig száz méterre tőlünk a gyárnegyed kéményei eregették a füstöt, szürkére mázolva az eget. Az iskola is hozzájárult, hogy megszokjam új környezetemet. Megértő tanáraim voltak, igyekeztek elfeledtetni velem szorongó idegenségemet. A friss benyomások rohama arra nógatott, hogy a papírra bízzam, amit szégyelltem elmondani. Vers lett belőle. Osztálytársaim lelkendező örömmel fogadták rímelő vágyakozásaimat, s amikor a Kassai Naplóban (igazgatói engedéllyel) megjelentek a verseim, több barátom akadt, mint amennyire szükségem volt. Majd szerelmes évek következtek. Túlfűtött képzeletem felforrósította körülöttem a levegőt, mindig halálosan szerelmes voltam. Szerelmemmel a kassai Ligetben kószáltunk, vörösre nyomorgattuk egymás kezét. S mert a Liget tele volt hasonló szerelmesekkel, a bakakorzóra vonultunk. A főutca az „uraknak" volt fenntartva, cselédek és bakák részére a park túlsó felén levő utcát jelölték ki, ahol még csókolózni is mertünk, hiszen a kutya sem ismert minket. Csak arra vigyáztunk, hogy jó messzire kerüljünk a Dómtól, melynek gótikus szentjei mintha feddően néztek volna le ránk. Tizenhét éves koromban férjhez mentem, egyformán reszketve az érettségitől és a nászéjszakától. Egy Adyünnepségen ismerkedtem meg a férjemmel, jóformán az egész estét ő szavalta végig. Kalapáló szívvel vártam rá a Schalk-ház kapujánál. Hazakísért, én visszakísértem, nem bírtunk elválni, ide-oda kísérgettük egymást, már éjfél is elmúlt, de mi nem fogytunk ki a szóból. Másnap olvastam az újságban, hogy olyan hideg éjszakára a legöregebb emberek sem emlékeztek. A verebek holtan buktak le a fákról, az országúton megfagyott embereket találtak. Mindebből mi semmit sem vettünk észre. Kézenfogva sétáltunk a jégpáncélos Hernád partján. Egyéves volt a fiam, amikor a férjem tüdőbajban meghalt. Nyakig úsztam az adósságban, a tüdőbaj diága betegség. A pozsonyi Magyar Újság munkatársa lettem, ami azzal járt, hogy előfizetőket is kellett gyüjtenem, buzgón bizonygatni, hogy szükség van a lapra. Házról-há-ra jártam, annyiféle embert ismertem meg, hogy egy kötetre való