Budapest, 1979. (17. évfolyam)

9. szám szeptember - Palotai Boris: „Azt is írd meg fiam, hogy...”

anyag gyűlt fel bennem. Esztendők múlva megírtam nyomasztó emlékeimet, azon töprengve: szenvedéseink megírása ilyen kielégüléssel jár, majdnem örömmel?! De hisz ez rettenetes! De hisz ez csodálatos! Túljutva házifájdalmaimon, magánsérelmeimen, a másokat ért megaláztatásokra figyeltem, ifjonti szertelenséggel lázongtam, forrongtam. Akkor írtam meg „Instruktor kisasszony" című elbeszélésemet, mely a Nyugat elbeszéléspályázatán díjat nyert. írói pályámat ez döntötte el. 1938-ban kerültem Budapestre. A Bezerédi utcában vettem ki lakást, hogy Erzsi húgom közelében lehessek. Néhány házzal odébb lakott férjével, Komlós Aladárral. Bevallom, vidéki szívem csalódottan dobbant, amikor megpillantottam a Bezerédi utcát és környékét. Esztendők óta vágyódtam Budapestre, követelőző álmaim voltak, képzeletemmel megtoldott álmok; csak ott lehetett igazán élni. Nem fogalmaztam meg világosan, mi az az igazán, beértem azzal, hogy éreztem. Kassai lakásunk, ahol Péter fiam született, a Liget közelében volt, ablakaink fasorra nyíltak, politúros vadgesztenyék koppantak a járdán, zöld repkény ölelte át a házat, falatnyi kertünk is volt, lila ákáccal, orgonabokrokkal. A Bezerédi utca kőszürke volt, gipszszürke, a kapu feletti maltersárkány sem törte meg a szürkeséget. A ház, ahová beköltöztünk, hámló vakulatú ház, keramit kockával kirakott udvar, a porolón kopasz szőnyeg. Itt fogunk lakni? Pesti látogatásaim során csupa villódzó fényt láttam, ugráló reklámokat, narancsszínű-élénkzöld cikázást, színházak bíborát, a Vigadó óriási csillárjait, abban a mohó rohanásban észre sem vettem a mellékutcák homályát. Anyám brióshoz hasonló kontya Kassán virágok között bukkant ki, varrogatás közben le-lecsípett egy sárguló levelet, kihúzott a földből egy eltévedt gyomot. Ez a rendezgető nyugodt mozdulat Pesten a zsúfolt szobákba szorult. Ide-oda tologatta a bútorokat; idegenül álltak az idegen falak között, mintegy szökésre készen. A dívány fekhelyjelleget kapott, a karosszékből ülőalkalmatosság lett. Sértődötten bámulták a szemközti puceráj cégtábláját, a bodega kirakati üvegére festett tejeskancsót, sóskiflit. Azon kaptam rajta magam, hogy folyton hátranézek, remélve, hogy másvalaki áll mögöttem, aki könnyebben viseli el a csalódást. Hogy mi volt olyan leverő ebben az utcában? Az a megnevezhetetlen valami, amit jobb híján légkörnek neveznek. Pincékből, kapualjakból, ablakokból, bágyadt villanykörték alól patakzott a munka. A pincében dobozokat gyártottak, staniclit ragasztottak, gombokat csiszoltak, prémeket feszítettek száradni az ajtókra, a kapualjakban cipőzsinórt, fésűt, gumizsinóron hintázó majmokat bhetett kapni, bordó fezben törökmézet árult egy öregember, a félemeleten ruhák alakítását vállalták, gyöngyfűzést, a földszinten kal.tkaszerű odúkban sorakoztak az alig használt cipők, enyvszag csapott ki az ajtókon, vaskályhán felejtett kozmás ételszag, műhelynek használt lakások savanykás bűze. Nemcsak a szívemben őriztem otthoni utcánkat, az orromban is. Valami eleven volt benne, az Első szereplésem Ki látott már masnis menyasszonyt? A Népszava munkatársa lettem ifjúság és becsvágy meleg lélegzete járta át, emlékek zamatos íze. Olyan szaga volt, mint a frissen vasalt fehérneműnek. Nálunk is keményen dolgoztak, de mértéktartással, emberségesebben. Este 7-kor lelakatolták a kitakarított műhelyek ajtaját, csend volt. A kéményekből már csak vékonyka füstcsík szállt, a felhők közt ténfergett, dolgavégezetten, lustán. Ez a könyörtelen, kapzsi szorgalom ingerültté tett. Tudtam, a Belvárosban is folyik a robot, de több szemfényvesztéssel, a fényűzés látszatába burkolózva. Éjjel, ha hazamentem színházból, előadásról, agyonfestett, meglazult frizurájú lányok ácsorogtak a lámpák alatt, nyilvánosházakból szivárogtak oda. Idegenként ténferegtem a zsúfolt utcákon. Riasztott a rengeteg jármű, remegve futottam át az úttesten. Mit keresek itt ?! — gondoltam gyámoltalanul. A haza nemcsak térképen meghatározott földrajzi pont, hanem élménykör. Kassai emlékeim körülfontak, behálóztak. Ha a Sváb-hegyen sétáltam, a Bankó bozontos erdeje bukkant elém, a Bárányka vendéglő piros kockás abrosza, ahol vasárnaponként körözöttet ettünk, a konflison érkező kirándulóknak integetve. Budapesten szerkesztőségi előszobákon keresztül jutottam el az emberi kapcsolatok határáig, sután tapogatózva maroknyi megértés után. Néha az ajtón túl sem jutottam, máskor meg a szerkesztő szórakozottan hegyezte ceruzáját a kéziratomon. Volt úgy, hogy négyszer-ötször is berendeltek, hogy értésemre adják kéziratom sorsát, mielőtt elsüllyesztették. Az első biztató szót valaha Osvát Ernőtől kaptam; atyaian bánt velem, 22