Budapest, 1979. (17. évfolyam)

5. szám május - Dr. Dercsényi Dezső: A városlátó

Dr. Dercsényi Dezső A VAROSLATO A televízió félórás műsort készített Sopron műemlékvédelmi díjának átadása alkalmából, amelyben szót kaptam én is. A rövid, kötetlen beszélgetés végén a riporter megkérdezte tőlem: — Úgy mondják. Ön soproni születésű. Ezért szereti ennyire ezt a várost, ezért dolgoznak annyit itt? — Nem vagyok soproni, váci vagyok — feleltem —, de ha ezt a műemléki munkáim alapján lehetne eldönteni nyolc-tíz város (önkéntelenül is visszariadtam az „egy tucat" kifejezéstől) vélhetne szülöttének. Ezt a záróötletet kivágták a riportból, valószínűleg túlzottan személyes íze miatt. Most is csak azért írom le, mert Granasztói Pál könyveit olvasva eszembe jutott, hogy ő egy ilyen kérdésre nyugodtan mondhatna ötvenet-hatvanat. Értő, szemet felnyitó soraival úgyszólván valamennyi városunkról írt rövidebben, hosszabban. Hol egy könyvet szerzőtársakkal (Budapest, Vác), hol tanulmányokat (Szeged), hol pedig egy-egy megállapításának bizonyítására sorokat, bekezdéseket. Honnan táplálkozik Granasztóinak ez a városlátása (ha értékítéleteit nézném, írhatnék szeretetet is)? Legutóbbi könyvében (Karácsony Mallorcán) Velencére emlékezve így vall erről: „Szerepe már nem más, mint hogy őrizze magát, ezt az egyszer volt szépséget. Ez teszi páratlanná. Más város, minden város pedig él, gyarapszik, fejlődik. S amikor sorsomat, hivatásomat, egész énemet olyannyira városokhoz kötöttem, alighanem az élethez, a továbbéléshez kötődtem. Mert — akár szülő a gyermekeiben, alkotó az alkotásaiban — a városokban, a beléjük vetett hitemben élek, élhetek magam is tovább. Valahol, életösztöneim mélyén azonosultam velük . . ." Érthető, ha „ars poétikájának" megfelelően Budapesttel foglalkozik a legtöbbet. A magyar múlt hét évszázada — rövid megszakításokkal —, de ha az elődökre is gondolunk, kétezer esztendő — így már hosszabb megszakításokkal —, ide koncentrálta a Kárpát-medence gazdasági erőit és szellemi energiáit. Könyvei és emlékezéseiben fejezetek, oldalak szólnak fővárosunkról, hozzájuk kötődő jó vagy keserves emlékeiről. A szakember szemével és a szépíró tollával boncolgatja Budapest szépségeit, városépítési problémáit, javasol, agitál értékeinek őrzése, építészeti gondjainak megoldása és a város továbbfejlesztése érdekében. Nála a város nemcsak épületek tömege, látható és láthatatlan közműhálózatok szövevénye, utakon áramló autók sokasága, hanem élő organizmus, mely akkor város, ha fejlődni tud, ha jövőjében is meg tudja őrizni mindazt, ami múltjában érték. Nemcsak a szemnek tetszőt vagy a rútat, a rosszat látja meg, hanem azt is ki tudja fejezni, amit az élmény kelt benne, ami vezetésével valamennyiünkben felderenghet. Mint építész a város keletkezésének és fejlődésének mozgatóerőit kísérelte meg a tudomány módszereivel megközelíteni és megragadva rögzíteni (Város és építészet, 1960., Ember és látvány városépítészetünkben, 1972.). A szakirodalomban Granasztóinak, illetve kor- és munkatársainak elméleti tevékenységét megelőzően a városépítészet fogalma, elemzése alig létezett. Nekik köszönhetjük, hogy ma a városépítészetben a legmagasabb fokú építészeti tevékenységet látjuk és értékeljük. Korábban is sok szó esett városrendezésről, de ezen a legtöbb szakember szó szerint rendezést értett: miként kell a város közlekedési hálózatát, útjait, tereit új beépítési vonalakkal leegyszerűsíteni, a jövő fejlődési útját — elsősorban esztétikai szempontból, de sub specie aeternitatis is — szinte örökre — kijelölni, rendezni a szó elsődleges értelme szerint. Hazánkban — elsősorban francia kezdeményezések nyomán — az ötvenes években tört utat az az új szemlélet, mely nem tűzött maga elé ilyen távoli célokat, megelégedett a város reális igényeinek kielégítésével 15—20 év távlatában, bölcsen felmérve, hogy távolabbra aligha lehet látni. Míg korábban a rendcsinálás volt a cél, most a korszerű ellátás és fejlesztés igényeinek kielégítése lett a feladat. Ennek a megváltozott szemléletnek egyik legjelentősebb eredménye annak felismerése és értékelése volt, hogy a város kollektív alkotás. Granasztói, aki nemrég aktív városrendezőként működött, odahagyta a rajzasztalt: elemző, egybelátó képességeit a századok óta fejlődő és az elmúlt évtizedekben született városok értékeinek felismertetése, megismertetése körül értékesíti. Jelentős állomása ennek a munkának a Szép magyar városok egy építész szemével című kötet (1978). Ha a tartalomjegyzéket — mely 12. várost sorol fel — átfutjuk, két végletes kérdést tehetünk fel. Az egyik: csak ennyi szép városunk lenne? Hiszen a sorból hiányzik Gyula, Kőszeg, Pápa, Szentendre, Vác, hogy csak a legfeltűnőbbeket említsem. A másik: valóban szépek-e a magyar városok? Legalábbis azok, amelyek e kötetben szerepelnek? Hiszen pl. Miskolcot, melyet a legjellemzőbb magyar városnak tart a történész, Mályusz Elemér, sokan aligha neveznék szépnek. Bölcs önmérséklettel felel a szerző: Lapozzátok át a kötetet, Czeizing Lajos remek fényképeivel bebizonyítom, mindegyikben találtok nem is egy, de tucatnyi megtekintésre, megörökítésre méltó városképet. A válogatás mércéjében is egyetérthetünk a szerzővel: kihagyta a kisebb városokat, hogy ne dagadjon túl vastaggá a kötet, és hogy ne kerüljenek különböző léptékű, nehezen összehasonlítható települések egymás mellé. A kiválasztott 12 város, legnagyobb településeink Budapest után, egyetemekkel rendelkező, többnyire megyei jogú városok (Debrecen, Győr, Miskolc, Pécs, Szeged, Veszprém), megyei székhelyek (Eger, Székesfehérvár, Szombathely), az utóbbi évtizedekben kapták (Salgótarján) vagy vesztették el ezt a rangot (Esztergom, Sopron). Csak remélhetjük, és szeretnénk remélni, hogy egy másik kötetben a kisebb városokról is áttekintést kapunk. Egyet kell értenünk azzal is, hogy a magyar városok szépségét nem a külföldi bédekkerekben három csillaggal jelölt települések mértékével lehet és kell mérni. Más történelmi körülmények, a lassúbb fejlődés s nem utolsó sorban a táj, a klimatikus viszonyok alakították olyanná, amilyenekként ránk maradtak. Ahogyan azt Firenze kapcsán, Fülep Lajossal vitatkozva írja: aki itt a világtörténelem legmagasabb rendű alkotásainak, értékrendjében élt, ennek szintjén eszmélkedett s ítélkezett." Majd így folytatja: én pedig mindinkább közeledtem egy szubjektívebb, úgy is mondhatnám relatívabb, a helyi vonatkozásokat, a gyökereket, a múltat, az életkörülményeket és lehetőségeket kifejező, általuk meghatározott — szinte híc et nunc — értékeléshez. Ez lehet tágítás, de sekélyesités is — értékek felfedezése és egyben a megalkuvás látszata, veszélye is. Mások megítélhetik, de az én utam, alakulósom, fejlődésem s éppen sok utazás után ide vezetett. Nem hinném, hogy gyengeségből, még kevésbé rezignációból, legkevésbé bármiféle' érdekből, hanem egyedül belőlem, hitemből. A Lánchíd számomra egyenrangú alkotás lett a világ legszebb hídjaival, a budapesti Operaház bármelyik világvároséval, sőt csaknem még a Bordeaux-i úttörő klasszicista színházzal is. S az is világossá vált, hogy mi évszázadaink hányattatásaival olyan remekművet, mint például a Palazzo Farnese, nem hozhattunk létre. Ismerik, elismerik-e a miénket odakint vagy sem, szinte egyre megy." Ennek a szemléletnek következetes keresztülvitele városaink szépségéről szóló legutóbbi munkája. Még egy momentum, melyre Granasztói csak utal. Úgy mondják, nem vagyunk építő nemzet (erre ugyan az elmúlt évtizedek alaposan rácáfoltak), de arról már nem szól a fáma, hogy — finoman kifejezve — bontani azt igen szeretünk. Szívesen tesszük felelőssé a török hódoltságot elpusztult középkori emlékeinkért, de, mint arra felhívja a figyelmet a szerző: a török a hadjáratainak útjába eső falvakat és városokat rombolta le, a többi települést megkímélte, tűrte, inkább csak elhasználta, nem fejlesztette a városok épületállományát. Városaink szerkezete pedig kivétel nélkü! közép-19