Budapest, 1979. (17. évfolyam)

5. szám május - Dr. Dercsényi Dezső: A városlátó

Győr. Az egykori „Magyar ispota" udvara a Rákóczi Ferenc utcában Czeizing Lajos felvételei Sopron. A volt bencés templomhoz tartozó rendház gótikus boltozatú terme. XIV.század kori alakjában maradt ránk. Az igazi pusztítást a nagy építő korszakok végzik. Buda kiégett kis házainak falait — nem mint műemléki, hanem mint anyagi értéket — beépítették házaikba az újratelepülők. A székesfehérvári bazilikában még ir.iséztek a török után. S hogy alig maradt ránk török épület, az sem írható az egykori megszállók terhére. A XVIII. század viszonylag konszolidált, de gyarmati állapotában a barokk építőhullám — nincs róla statisztikánk, csak egyes tényezőkből következtethetünk — a földdel tette egyenlővé az új számára kijelölt építési terepet s felhasználta a romos épületek anyagát. Aligha véletlen, hogy a magyar városképet a barokk mellett az eklektika határozza meg. A felfelé ívelő kapitalizmus építési buzgalma és lehetősége nem lakótelepeket hozott létre, hanem a városok centrumát alakította át. Ma már látjuk, hogy bármily nagy volt is a II. világháború pusztítása, sok romos épületet meg lehetett volna menteni, s nem csekély azoknak a száma sem, melyeket később kizárólag azért bontottak le, mert látszólag kevesebb gonddal járt az új felépítése és célszerűbbnek tűnt az üzemeltetése, mint a régi helyreállítása és korszerűsítése. így lettek városaink — ellentétben a nyugatiakkal, ahol a középkor, a reneszánsz uralkodik — elsősorban barokk és eklektikus jellegűek. Vagy — mint például Salgótarján — értéktelen épületanyaguk teljes bontása nyomán ízig-vérig maiak. Az olvasó kérdésére tehát csak azt felelheti az író: szépek a magyar városok, mert őrzik múltjuk, fejlődésük értékeit, mert fejlesztésük során beépítették azokat az újba, mert a mieink. Olyanok mint amilyenné sorsunk, távolról sem nyugodt történelmünk, a társadalom igénye formálta őket, a táj adta lehetőségek szerint. Van azonban Granasztói szemléletének még egy kiemelésre érdemes vonása. Tudatunkban a szép fogalma kissé összemosódott a műemlékekkel, nem is egészen alaptalanul, mert a múlt században, amikor ez a szóösszetétel keletkezett, a mű csak a művészit jelentette. Azóta lényegesen bővült a műemlék fogalma. Ma már nemcsak a művészit értjük alatta, hanem elsősorban a történeti értéket, mely lehet szép is, de ez nem feltétlenül kritériuma a megbecsülendőnek, a megóvandónak, a megőrzendőnek. A fogalom másik, nem kevésbé jelentős változata az időhöz kötődik. Századunk elején még a szatmári békét (1711) tekin-