Budapest, 1979. (17. évfolyam)

11. szám november - Feuer Mária: Muzsikusok — pódium nélkül

FEUER MARIA MUZSIKUSOK PÓDIUM NÉLKÜL ©A fővárosnak nincs elegendő és a mai kívánalmaknak megfelelő koncertterme. Ahogy közeledik a hangversenyévad, a muzsikusok, a zenei rendező szervek és nem utolsósorban a zeneszerető közönség egyre sürgetőbben igényli a probléma megoldását. Köztudomású ugyanis, hogy a Zeneakadémia meghitt, jó akusztikájú, kellemes hangulatú nagyterme réges-régen kicsinek bizonyul, sőt, a jóval nagyobb befogadóképességű Erkel Színház sem képes kielégíteni az igényeket. Kevés a férőhely, s ez óhatatlanul azt eredményezi, hogy a téli és tavaszi bérleti előadásokat vagy a zenei csemegének számító műsorokat, sorozatokat hosszú ideje jobbára csak a kiváltságosok látogathatják, azok, akiknek ilyen-olyan összeköttetései vannak a Filharmóniánál. Hozzá kell még ehhez tenni, hogy a kis méretű pódiumok úgyszólván lehetetlenné teszik bizonyos művek, például a nagy előadóapparátust igénylő Mahler-szimfóniák előadását. Mindez közismert. Meglepőbb talán az a tény, hogy a fővárosban soha nem épült még hangversenyterem: a Vigadót eredetileg bálteremnek, az Erkel Színházat népoperának építették, s ma is csak az operaelődások szünnapjain áll az Országos Filharmónia rendelkezésére. Mi több: a Zeneakadémia nagy- és kistermét oktatási célokra szánták, és csak a szükség tette reprezentatív hangversenyteremmé. A statisztikai évkönyvek adatai szerint az 1911-ben épült Népoperában 1914 óta rendeztek koncerteket. Az ülőhelyek száma ekkor 2710 volt, Budapest lakossága pedig 880 ezer (ebből 30 ezer értelmiségi foglalkozású). 1978-ban a kétmilliós főváros (ahol csupán a főiskolai és egyetemi hallgatók száma 30 ezer) legnagyobb befogadóképességű — hangsúlyozzuk: ritkán igénybe vehető — termének, az Erkel Színháznak a nézőtere csak 2266 személyes, a magyar hangversenyélet bázisának, a Zeneakadémiának a nagytermében pedig mindössze 954 hallgató fér el (ha énekkar nem szerepel, a férőhelyek száma 74 orgonaüléssel bővíthető, a szólóesteken pedig még 120 pódiumülést lehet elhelyezni — optimális esetben tehát 1148-an juthatnak be egy koncertre). S még egy jellemző adat: 1930-ban, amikor a lakosság létszáma még csak egymillió, a Vigadó befogadóképessége 1598, tehát jóval több mint ma a Zeneakadémiáé, holott azóta a főváros lakossága megkétszereződött. Az összehasonlítás önmagában is lehangoló. Nemcsak a muzsikusok számára az — akik hovatovább alig-alig jutnak fellépéshez — hanem a koncertterem hiánya művelődéspolitikánk eredményeit is veszélyezteti. A felszabadulás óta kemény harcot folytatunk azért, hogy növekedjék a komoly zene híveinek tábora. A Filharmónia, a rádió, a televízió, sőt, a hanglemezgyár és a Zeneműkiadó is, a sajtó, a pedagógusok ezrei és a népművelők, nemzetközi hírű zenetörténészeink és előadóművészeink azon fáradoznak, hogy új közönséget neveljenek. S mire ez az áj közönség felnő, addigra csaknem oda jutunk, hogy vissza kell szorítanpnk a kiterebélyesedett igényeket. Mert koncertterem híján nemcsak a Filharmóniának és a többi rendező szervnek kell lemondania számos produkció megrendezéséről és az azzal járó bevételről, hanem a közönségnek is soksok zenei élményről. Nem beszélve arról, hogy a többszöri jegyszerzési kudarc hány embert kedvetlenít el. Ezért válik mind sürgetőbbé az új hangversenyterem megépítésének ügye. S mielőtt még bármilyen végleges döntés születne ebben a kérdésben, hallgassuk meg három kiváló, nagy tapasztalattal rendelkező, a külföldi hangversenytermeket jól ismerő muzsikus véleményét, milyennek képzelik el ők az ideális koncerttermet. Láng István zeneszerző, a Magyar Zeneművészek Szövetségének főtitkára: — Véleményem szerint a korszerű hangversenyteremnek három fontos ismérve van. Az első: az optimális befogadóképesség 3000 személy. Budapestnél kisebb európai városokban sem építenek ma már ennél kevesebb nézőt befogadó hangversenytermeket. S e tekintetben nem lehetünk megalkuvók, nemcsak a jövő követeli ezt tőlünk, hanem már a jelen is. S azt is tekintetbe kell venni, hogy csak ekkora hallgatósággal képzelhető el a zenei rendezvények rentabilitása. Jó műsorpolitikával heti három-négy koncert számára lehetne telt házat toborozni ekkora teremben, a többi napokon pedig próbákat, szükség esetén olykor rádió- és hanglemezfelvételeket lehetne készíteni. A második tényező, a hangversenyterem helyének gondos kiválasztása azért nagyon fontos, mert a közönség szívesebben keresi fel, ha megközelítése nem okoz nehézséget. A pódium építésére pedig azért kell különös figyelmet fordítani, mert esetenként az óriási zenekari apparátus mellett kórusnak, időnként legalább egy kis méretű orgonának is helyet kell kapnia, különben a zeneirodalom számos alkotását nem lehet előadni. — Felmerült már az a gondolat is, hogy a hangversenyterem egyúttal kongresszusi palota is legyen. Ezt a megoldást nem tartom jónak. Az elképzelhető, hogy időnként a hangversenyterem kongresszusi feladatkört is betöltsön, de csak másodlagosan, s úgy, hogy az ehhez szükséges berendezés a terem akusztikáját ne változtassa meg. Tisztában vagyok azzal, ez igen nehéz feladat, főként, ha tekintetbe veszszük, hogy Magyarországon az utóbbi néhány évtizedben egyetlen jó akusztikájú színházat sem építettek, mert nincs megfelelő akusztikai szakember. Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy vajon a kísérletezés helyett nem lenne-e célszerűbb egy mostanában épült, jól sikerült koncertterem licencét, építési naplóját megvásárolni. A magyar építészek feladata a külső architektúra tervezése és a kiszolgáló helyiségek kialakítása lehetne. 32