Budapest, 1979. (17. évfolyam)

2. szám február - Pongrdcz Kálmán: Egy vasmunkás életútja

A Ganz gyárak iib-elnöke (1945) A Ganz gyárak vezérigazgatóját Budapest polgármesterévé választották (a képen jobbról a második, 1949) ták: túlbecsüli a szakembereket! Mit akar a tőkések emberétől? Csakhogy ő már a Ganz Villanygyárban megtanulta, ki az a Kandó Kálmán, s azt is fel tudta mérni, mekkora érték az országnak egy Jendrassik. 1945-ben, amikor megkérdezte a vezérigazgatótól, miért nem állt elő világhírű találmányával már előbb, az értetlenül nézett az illegalitásból épp-csak előkerült vasasra: hiszen akkor a németeké lett volna a gázturbina! Nem a „nagyhatalmú" üb-elnökön múlott, hogy a néves feltaláló végül mégis otthagyta a gyárat, s elment Angliába. Vele tartott a kereskedelmi igazgató is, szintén igen művelt, képzett mérnök, aki nagy tapintattal tanítgatta a kommunista munkást a gyárvezetés fortélyaira. Egyszer csöngetett a telefonja, Londonból kereste Jendrassik: „Sokat emlegettük tegnap ..." — ,,Szidtak?" — „Dehogyis, Pongrácz úr . . ." Máig bánja, hogy amikor már ő volt a vezérigazgató, és Angliába utazott gépekért, nem kereste fel nagynevű elődjét. Dehát erre nem volt felhatalmazása kiküldőitől— s ekkorra már kezdte megszokni a fokozódó fegyelmet. (Azért a londoni Magyar Clubba csak elment, programon kívül; s látván, mennyire megsínylik honfitársai az élelmiszerjegyes világot, következő útja alkalmával kivitt nekik egy csomó gyulai kolbászt, ezt-azt, vállalva az élelem-csempészés ódiumát.) Az szinte törvényszerű volt, hogy a nagyüzemek államosításakor a kommunista üb-elnököt, a nagytekintélyű régi vasast nevezték ki a Ganz-gyárak vezérigazgatójává. Addigra már sokmindent megtanult a gyárvezetés tudományából, s harcedzett politikusnak számított. Ekkor történt a szinte példátlan eset: egy nyilvánosságra hozott párthatározatot visszavontak. Őmaga és a munkatársai is rádióközleményből értesültek róla, hogy „Pongrácz Kálmánt kinevezték iparügyi államtitkárnak" (a szociáldemokrata Bán Antal miniszter mellé). A munkások azonnal küldöttséget menesztettek az illetékesekhez: „Ne vigyék el Pongráczot a Ganzból!" És a kinevezés nem lépett hatályba . . . 1949-ben behívták a pártközpontba, és közölték vele: őt jelölik Budapest polgármesterévé. Tiltakozni próbált: „Nekem a közigazgatásról fogalmam sincs!" De most már nem volt apelláta. Az útravaló pedig ennyi volt: „Szeresd a népet, a többit tanuld hozzá!" És az Újvárosházán ülésező Törvényhatósági Bizottság Pongrácz Kálmánt polgármesterévé választotta. Zúgó fejjel indult a Városházára. A díszegyenruhás portás épp tereferélt, s ő félbeszakította: „Hol van a polgármesteri hivatal?" Az gorombán ráförmedt: „Nem fogad a polgármester úr!" Az ilyen hangnemtől már elszokott, s ettől hirtelen felocsúdott kábulatából. Emelt hangon közölte: „Én vagyok a polgármester!" De a hivatali szobáját csak nem találta, rossz ajtókon nyitott be, míg végül egy városházi dolgozó eligazította. Avval meg azért volt baja, mert már tíz méterről nyújtotta a kezét, s hajlongott előtte. „Nekem ugyebár volt gyerekszobám, tudtam, hogy nem illik tíz méterről kezdeni a köszöntést." Meg sem lepődött, amikor az illető nyomban felajánlotta spicli-szolgálatait is ... Való igaz, hogy sok „oda-nem-való" embert kitett a Városházáról. Viszont a lehető legjobb munkahelyi kapcsolat megteremtésére törekedett a jóiképzett, tisztességes szakemberekkel. „Sohsem volt bennem féltékenység, sokakkal ellentétben én igyekeztem magam köré gyűjteni a nálamnál okoscbb, képzettebb embereket — hogyan is dolgozhattam volna nélkülük?!" A Városházán végképp nem volt percnyi megállása. És beiratkozott — a rövid útbaigazítást nem feledte — a tudományegyetem jogi karára. Öt éven át, minden reggel 6 órától fél 9-ig, valósággal öntötték a fejébe a tudományt a legkiválóbb városházi jogászok. (Név szerint Szecsei Dénest említi.) Végüfis „summa cum laude" doktorált. „Tény, hogy a törvényt akkor már jobban tiszteltem, mint annak előtte ..." A legjobb gondolatai mindig hajnalban támadtak, ilyenkor ébredt rá arra is, ha valami hibát követett el az előző napon. Alig várta, hogy megkezdődjék a munkaidő; azonnal megkereste tegnapi vitapartnerét: „Idefigyelj! Te nekem ne helyeselj, ha hülyeséget mondok, ne hallgass rám olyasmiben, amihez te jobban értesz! Harcolj, verekedj az igazadért!" Szerencsére sok kiváló és segítőkész munkatársa volt. Nevetségesen kevés pénzből, megnyirbált hatáskörrel kellett megoldaniok az egyre hatványozódó városépítési feladatokat. Emlékeztetőül csak néhány címszó, kezdve a legnehezebbikkel: Nagy-Budapest létrehozása! A lakóházak államosítása; iskolák államosítása; az IKV megszervezése; kihalófélben levő szakmákban — kőfaragó, műbútorasztalos, ötvös stb. — az utánpótlás biztosítása, tanműhelyek, szakiskolák létesítése . . . oldalakon át folytathatnánk a lajstromozást. Mindeközben résen lenni, védekezni a túlkapások ellen . . . „ße akarták zárni a Mátyás pincét. Ehelyett én behoztam Kispestről a legjobb vendéglős fiát, Papp Bandit, kineveztem üzletvezetőnek; híres lett ő is, híres maradt a Mátyás pince is." Rotschild Klára szalonját is be akarták csukni. Kijárta, hogy „Belker vállalat"-ként tovább működjön, de maradt a patinás név, s a vele fémjelzett munka. Ha nyilvánvaló ostobasággal találkozott, elővette a saját józan eszét és aszerint cselekedett, fölvértezve magát szakértői véleményekkel. „Le akarták bontatni a Millenniumi Emlékművet. Nem engedtem. Jártak a nyakamra: legalább az angyalt vétessem le! Nem. Le kell bontatni a Batthyány téri templomot! Szakemberekkel elmagyardztattam a templom műemléki értékét — a műemlék maradhatott. . ." Viszont a tervezett felvonulási téren állott templom csakugyan „útban volt", azt lebontották. „Bevallom, sokkal jobban fájt a szívem a gyönyörű platánokért, amiket itt ki kellett irtani." A nagy mű: Budapest Általános Városrendezési Terve is az ő céltudatos irányítómunkája idején készült el, 1953-ban. (Akkori munkatársa mondja: Pongrácz jó légkört teremtett, humánus magatartása szárnyakat adott a környezetében dolgozó tehetséges embereknek.) És itt, a Városházán tett szert élete legtartalmasabb barátságára is. A rendkívül intenzív együttes munkában alaposan megismerték egymást Bartos Istvánnal, és egyre szorosabb emberi közelségbe kerültek. , Hála Bartosnak", hogy például a József Attila lakótelepet olyan nagy körültekintéssel tervezték meg. Együtt kezdtek hozzá a Lágymányos beépítéséhez, rendezték a Feneketlen tó környékét; ezek a munkálatok különösképpen a szívéhez nőttek. És nemcsak Bartos miatt. Időközben őmaga is XI. kerületi lakos lett. Igaz, nem egykönnyen. Már jóideje polgármester volt, és még mindig Kispesten laktak, felesége leánykori otthonában, az egyetlen szobában. A környék csatornázatlan volt, a fürdőszobát, angol W. C.-t feléjük mindenki nélkülözte. Felettesei többször figyelmeztették: ez már tüntetésszámba megy, hiszen a gépkocsivezetője is összkomfortos lakásban él már! Holott a polgármester nem álszeméremből ragaszkodott a valóban kényelmetlen hajlékhoz, puritán sem volt — egyszerűen nehezére esett megválni az „igen jó szomszédoktól". Megnyugtató volt ide naponta hazatérni, gondoktól gyötört fejét régi vasas barátai környezetében átszellőztetni. Végülis beadta a derekát; a kézhez kapott villa-címeket továbbadta a feleségének, hogy ő válassza ki új lakásukat. így költöztek be egy négyszobás, kertes gellérthegyi házba. (Amikor pedig egyik szaktársa pro-8