Budapest, 1979. (17. évfolyam)

2. szám február - Pongrdcz Kálmán: Egy vasmunkás életútja

Csigó László felvételei és reprodukciói Egy vasmunkás életútja Pongrácz Kálmán emlékeiből Nagy kár, hogy Budapest első munkás-polgármestere, illetőleg Nagy-Budapest legelső tanácselnöke — akinek 80. születésnapján, 1978. október 11-én nyújtották át a „Pro Urbe Budapest" aranyérmet — sohsem vezetett naplót viszontagságos élete során. Az ő köreiben ez nemigen dívott. Sőt, ezután sincs szándékában visszaemlékezéseket írni. Az interjút is el akarta hárítani. „Nincsen az én életemben semmi rendkívüli. S ma annyi emlékiratot olvashatnak! Annyian írtak már a régi harcokról, a helytállásról; az én emlékeim jóval szerényebbek." Az egykor oly vidám, életerős férfi ma: szikár, aszketikus jelenség. De ma is szálegyenesen tartja magát. Belső tartását pedig fel-felforrósodó önérzettel őrzi. Évek óta visszavonultságban él. Az első találkozáskor úgy tűnt: emlékein sem kíván osztozni senkivel. A szobrásznak hajdanán minden bizonnyal könnyebb dolga volt az akkor élete teljében levő tanácselnökkel. Az ő művész-szeme észrevette homlokán a jellegzetes oroszlánfdncot, s ezzel a felfedezésével érvelve sikerült rábírnia, hogy néhányszor modellt üljön. Nota bene: Kisfaiudi Stróbl Zsigmond terrakotta mellszobra talán az egyetlen műtárgy a szerény, kétszobás otthonban. A főváros egykori vezetője se műkincseket, se más földi javakat nem gyűjtött. A mellszobrot pedig rejtegette, sokáig állt letakarva, nehogy meglássa valaki. Az ötvenes évek elején az ilyesmi nem volt tréfadolog. Annak idején megkérdezte a művésztől, Rákosi Mátyást megmintázta-e már. S bizony elvette a kedvét a válaszul kapott „nem". Mint ahogy még a negatívjait is elégettette azoknak a fényképfelvételeknek, amelyek a Ganz Vagongyár udvarán készültek, valamikor 1947—48 között; ugyanis a 182 centire nőtt vezérigazgató (ez volt ő) túlontúl fölémagasodott a képeken az alacsonytermetű pártfőtitkárnak. Mondom, a szobrászt eleinte igen irigyeltem. Mert én egy komor, szűkszavú, már koránál fogva is tiszteletet, kíméletet érdemlő emberrel találtam szemben magam, aki határozottan ellenzi a személyével kapcsolatos publicitást. Valószínűleg a nemrég örökre eltávozott Bartos István, a sokáig-volt tanácselnökhelyettes emlékének idézése törte meg a jeget. Őt 1910-ben ismertem meg, ugyancsak Pro Urbe kitüntetése alkalmával. S Pongrácz Kálmánnak harmatos lesz a szeme: „A legjobb, a leghűségesebb barátom veszítettem el benne . . ." A későbbiekben megadással tűrte, hogy én is próbálkozzam a megmintázásával. Kirajzolódott apránként, nagy vonalaiban, sok makacs hézaggal — ezeket önérzetének tulajdonítom és nem firtatom — a sokszínű, mozgalmas, rendkívül produktív, meredeken a magasba szökő életpálya, telistele veszélyes buktatókkal; egy politizáló munkás arcéle. Akiből az adott történelmi szituációban hivatásos politikus lett, országos ügyek szereplője, intézője. Mindemellett ő végig elsősorban vasasnak vallotta magát. „Bennem nem is osztályöntudat, de osztálygőg volt. Ezt épp elégszer a fejemhez is vágták". Ugyanakkor neves építőművészünk, aki mindvégig együtt dolgozott vele a Városházán, a többi között ezt mondja róla: „Igazi grand-seigneur volt!" Micsoda végleteket sejtet a két kijelentés . . . Honnan érkezett Pongrácz Kálmán a közélet porondjára? S mi lehet az oka, hogy immár húsz esztendeje jóformán semmit nem tudunk róla? 1898—1910 Két évvel öregebb századunknál. Pesterzsébeten született. Édesapja rakodómunkás, „tróger, így mondták azelőtt", aki 17 évesen jött el falujából, szerencsét próbálni. Édesanyja, egy oroszlányi bányász árvája, cselédlány volt. A pesterzsébeti otthonról nem őriz emlékeket. Hároméves volt, amikor katonaszökevény ap|át elvitték; édesanyja akkor a három kisgyerekkel beköltözött rokonaihoz a Ferencvárosba, és beállt a Soroksári úti Király malomba, zsákvarrónönek. A gróf Haller utcában (ma: Hámán Kató út), nagynénje otthonában cseperedett föl a kisfiú. „Nekem azért jó dolgom volt." Nővérei gondozták, ápolták, a 75 lakásos bérház pedig valóságos gyerekparadicsomnak tűnt, ahol mindig akadtak játszótársak, ahol „jókat lehetett bunyózni". (Ezeknek a stúdiumoknak később nagy hasznát vette.) A legfőbb bánat, amit gyerekkorából őriz: ő nem kapott új ruhát húsvétra, pedig a legtöbb pajtását ilyenkor ruházták föl a szülők. Az ünnep után napokra begubózott, csöndben sírdogált. De az ilyen gyerekkeserűségeket gyorsan feledtette az anyai szeretet, a gondos, céltudatos nevelés. Őt már hatévesen elvitte magával az édesanyja a malomipari munkások szakszervezetébe. Együtt énekelhette a felnőttekkel: „Fel szocialisták, sorakozzunk j dobszóra, legyünk szabadok!. . ." Az iskolában is jól érezte magát. Bárczy István polgármestersége alatt nekik, ferencvárosi gyerekeknek is új iskolát építettek, a Mester utca— Tóth Kálmán utca sarkán. 1911—1919 Apja halálával a gyerekkor véget ért. 1911-ben mint „14 évest", becsempészték a Király malomba, ahol lisztport, korpaport sepregetett némi keresetért. 1912-ben pedig, amikor valóban belépett a korba, beállt vasesztergályos inasnak a Futó utcai Liftgyárba. „Igen jó helyre" került. A gyár vezetői liberális, demokratikus gondolkodású emberek voltak; az itt dolgozó szervezett szakmunkások mellett egyképpen jól meg lehetett tanulni a mesterséget és a munkásszolidaritást. 1914-ben a segédeket elvitték katonának, s rá, az „öreginasra" hárult a feladat, hogy tanítsa, irányítsa, nevelje a keze alatt dolgozó hat inast. Fűtötte az ambíció, hogy élete első felelősségteljes posztján helytálljon. De alighogy felszabadult — és már tagja volt a vasasszakszervezetnek —, 1916 májusában az ő behívója is megérkezett. A géppuskás tanfolyamról egyenesen az erdélyi frontra került, mint a 32-es gyalogezred — a pesti háziezred — géppuskás.!. Mindig sok barátja volt: a szomszédfiúk között, a munkahelyén, a vasasoknál ; a fronton újabb barátokat szerzett. Sőt itt találkozott azzal a fiatalemberrel, akit sokáig példaképnek tekintett. Szakaszvezetőjét (civilben szeneskocsis volt) ma is hősként emlegeti. Mindig ő vállalkozott a legveszélyesebb harci feladatokra. „Nyelvet" is mindig ő szerzett. Egyszer kettesben fogtak el egy hattagú román járőrt a Gyergyói Havasokban, egyetlen puskalövés nélkül. Csodálta és tisztelte ezt a rettenthetetlen embert, aki még nála is bátrabb, ügyesebb! Valóságos hős! Akinek sok-sok érdeme mellett a fegyelmezetlensége bocsánatos bűnnek számított. (Ez a momentum is sokszor felbukkanhatott Pongrácz Kálmán előtt, élete megannyi kritikus helyzetében . . .) Például: elérkezett a szakaszvezető szabadságos ideje, de nem jött meg róla a hivatalos papír — akkor egyszerűen szedte a sátorfáját és hazament, mond-6