Budapest, 1979. (17. évfolyam)
12. szám december - Tamás Ervin: Szigetvár
A vár TAMAS ERVIN Szigetvár a török ostrom 400. évfordulóján — 1966-ban — került utoljára az érdeklődés középpontjába. Az utcákat filmesek és újságírók hada lepte el, s nem késett a várossá avatás ceremóniája sem, átmenetileg több pénz jutott a település fejlesztésére. Azóta alig történt valami érdemleges. A rossz nyelvek szerint a következő kerek évfordulóig nem is fog. Ünnepelni való nincs is sok — hacsak az nem, hogy 40 éve alapították a konzervgyárat. De ezt az évfordulót e takarékosságra intő időkben bizonyára csendben ülik majd meg, „családi" körben emlékeznek a régebben itt készült Zrínyi-katonakávéra, amelyikbe szárított fügét és áfonyát préseltek, a ládákban szállított vegyes ízre, melyet a köznyelv errefelé is Hitler-szalonnának nevezett. Azért, ha csendben is, gyarapszik a város: lakások épülnek, bővül az üzlethálózat, javul az infrastruktúra. Az 1966-os ünnepi lendület azonban többet ígért ennél. Szigetvár árnyékban van — véli az itt lakók többsége. * Kováts Valéria, a szigetvári ásatások vezetője évekkel ezelőtt így nyilatkozott az őt faggató Lengyel Józsefnek: „Szigetvár nem műemlék. Történelmi emlék, és mint ilyen nevezetes és tanulságos." A ma is létező várfalak téglába és kőbe ágyazva megőrizték a középkori földvár konstrukcióját. Szigetvár 2500 védője egy hónapig ellenállt a százezer ostromlónak. Még ma is a dicsőséges tegnap emléke lengi körül a várost. Az öreg épületek, az utcanevek, a néhány műemlék a régmúltat idézi. A település történetét jól ismerő Molnár Imre, a gimnázium egykori igazgatóhelyettese a Rábaközből került Baranyába, mégis — úgy tartják róla -— szigetváribb a szigetváriaknál. — A haladásért, az országért sokat tett embereket kitüntetik. Kiváltságokat élveznek — megérdemelten. Nincs történelemkönyv, amelynek lapjain ne szerepelne Szigetvár. Múltja az ország múltja. Miért nem élvez hát megkülönböztetett törődést, támogatást? A Zrínyiek tettének erkölcsi energiáját kisugároztatni kellene, nem pedig veszni hagyni! — kesereg. — Bűnös mulasztás tűrni, hogy az emlékek megfakulnak! Az évente megrendezésre kerülő Zrínyi-ünnepségek annyi támogatásban sem részesülnek, mint mondjuk a kemenesaljai napok. Molnár Imre lokálpatriotizmusa úgy ébredt fel, hogy a várban kapott lakást. S helyben lévén, minduntalan öt zaklatták kérdéseikkel a kíváncsiskodók, amikre alig-alig tudott válaszolni. Nem volt mit tenni: fölkészült rájuk. Aztán tovább ment a múlt ösvényén, kutatni kezdett Szigetvár irodalma után. Három éve, hogy régi lakásából lakótelepre költözött. Egykori otthonában ma vetítettképes előadásokat nézhetnek meg a Zrínyiekről, a török korról, a vár sorsáról a turistacsoportok. — Él a hagyománytisztelet az emberekben, ébren lehet tartani az érdeklődésüket — mondja. A várbarátkör ezelőtt húsz esztendővel alig több, mint 200 taggal látott munkához, az idén pedig már csaknem 800-an fizetnek tagdíjat. 14 A kör, amelynek ő az elnöke, érdekes kiadványainak megjelentetéséhez segítséget kap a városi tanácstól, a pécsi nyomdától, de még a szigetvári konzervgyártól is. Nemrégiben például Ömer Seyfeddin török író Zrínyiről szóló novellája látott napvilágot. De kaphatók kötetek a szigetvári csata lefolyásáról is, ahogyan két szemtanú — egy tőrök és egy magyar — látta: a magyar Cserenko Ferenc, Zrínyi inasa, akinek ostromnaplóját egykor Budina Sámuel ültette át horvátról latinra, a török pedig Szelaniki musztafa, Ahmed pasa koránolvasója. A várbarátkör árusítja a költő Zrínyi műveit, s az Oroszlán-szállóban házikönyvtárat is működtet — a vendégek kikölcsönözhetik a Szigetvárral kapcsolatos történelmi-irodalmi alkotásokat. Segített a társaság a műemlékek föltérképezésében, kiállításokat, programokat szervezett, s gazdag várostörténeti anyagot gyűjtött az eltelt húsz esztendő alatt. — Hiába a sok értékes lelet, ha csak időszaki kiállításokon tudjuk egy részét bemutatni, mert Szigetvárnak nincs megfelelő múzeuma! — panaszolja Molnár Imre. — A várban megtekinthető ugyan a vártörténeti tárlat, de a pécsi múzeum 1966 óta nemj költött rá egyetlen fillért sem! Húsz éve társadalmi munkában csináljuk azt, amit már régen tudományos munkatársnak kellene végeznie. Ha a várbarátok köre nem gyűjtené s nem dolgozná föl a régi korok gazdag szigetvári emlékeit, rögvest abbamaradna a leletmentés! Évek óta várunk egy kiállítási helyiségre, ahol elhelyezhetnénk a gyűjteményt, de hiába. Életveszélyessé nyilvánították a kultúrházat, s egyre aggasztóbb műemlékeink állaga. Ali pasa dzsámija Dorfmeister István gyönyörű freskójával talán megmenekül — legalább a fölújítás tervei elkészültek. A rekonstrukcióhoz szükséges pénz azonban — tudtommal — még nincs együtt. Horváth Márk és a Zrínyiek városa 1979-ben 147-edszer rendezte meg a Zrínyi-ünnepséget. Ekkor tüntették ki a várbarátkör ezüstjelvényével Pietro Voltolina velencei mérnököt, akiről megtudták, hogy egyenes ági leszármazottja annak a Voltolinának, aki hadmérnökként részt vett Szigetvár erődítményének megtervezésében és kivitelezésében. Hallottam, hogy Szigetvár új párttitkára, Tettinger István Budapestről költözött le. — Nem leköltöztem, inkább ideköltöztem — helyesbít. Fölteszem neki a közhelykérdést: hogyan kerül valaki a fővárosból meszszi kisvárosba. — Nekem nincs Budapest-komplexusom, talán azért, mert Nagytétényben születtem, s ez akkor még külön falu volt, nem tartozott a fővároshoz. Kérdezték tőlem ezt már sokan kicsit sajnálkozva, talán akadt olyan is, aki azt hitte: „leírtak". Ezelőtt ugyanis az MSZMP KB volt a munkahelyem, megyei instruktor voltam. Megnyugtattam az érdeklődőket — kaphattam volna fővárosi állást, Szigetvar URBnwznLOPO ORSZÁG
