Budapest, 1979. (17. évfolyam)

12. szám december - Kertész Péter: Sólyatéri hegesztők

„Colos" — Putterer Tamás, a csoport első embere 60 fok, még ha nem mérjük is, az egyéb időjárási viszontagságokról nem beszélve. Aztán mégis beszél a szélről, pontosabban arról: hogy bántak ki vele. A technológia ugyanis a sólyán kézi elektródával való hegesztést ír elő, ám a „Colos" kezdeményezésére még 1977-ben kipróbálták a lényegesen termelékenyebb COz

védőgázas eljárást, amely azt megelőzően tabu volt a csarnokon kívül. Jelenleg öt gép dolgozik egy időben a hajón. Csak arra kell ügyelni, hogy a szél ne fújja el a védőgázt, mert belukacsosodik a varrat, s akkor lehet kezdeni az egészet elölről. Még sincs a csoportban megbízva senki azzal, hogy hajnalonként érdeklődjön a meteorológiai intézetnél. Húsz kilométeres szélben vidáman hegesztenek kint, ha meg jobban fúj, még mindig elébe lehet állni vagy ponyvával megfékezni. — Végső soron ott a kézi technika is — kotyogok közbe, ám akárha darázsfészekbe nyúltam volna. — Zsebre megy a dolog, elvtársam. Úgy még ennyit sem keresnénk, a terv pedig elúszna. S már mondja is fejből: az első szibériai tolóhajóra még 12 500 normaóra kellett a hegesztőknek, s a száz-valahányadikhoz már belül vannak az 5000 órán is. Évről évre több objektum hagyja el a hajógyári szigetet, hegesztő meg fele sincs. — Ráadásul a mi feladatunk a végkikészítés, vagyis a mi munkánkat ellenőrzi a regiszter, mielőtt vízre megy a hajó. Az, hogy időnként hármas helyett nyolcas varratot kell hegesztenünk, arra senki nem figyel oda. Csak az idő megy, meg az anyag fogy. Előttünk a technológiában csak elvétve ellenőrzik a munka minőségét. És még valami, ha már benne vagyunk, öt-hat éve a sólyán egy időben öt hajó sorakozott egymás mellett. Most egy van, s rajta valamennyi szakma. Nem férünk, veszekszünk, jobb szervezéssel lehetne javítani ezen az állapoton, amit a mindenfajta munkáshiány idéz döntően elő. Mert nemcsak hegesztő, hanem csőszerelő, villanyszerelő, ács, darus, segédmunkás sincs elég. Poós Béla tevékeny, jó értelemben indulatos ember, kommunista, az információs bizottság tagja. Nős, kislányuk 14, kisfiúk 3 éves. „Olyan házgyári gyerek; mikor a szövetkezeti lakásba költöztünk, akkor vállaltuk." Tervezik, hogy idővel vesznek egy kis telket a Duna-kanyarban. Nyaralni nem voltak a nyáron, túl sok szabadságot vett ki a családfő, mikor a mestervizsgát letette. A középfok után felsőfokon tanulja a marxizmust—leninizmust. — Hobbim? Nincs különösebb. Még leginkább a foci. Azelőtt bejártam Pestre egy-egy jobb meccsre a Fáy utcába, de amióta ilyen kutyák, még a HÉV-re se ülök fel a kedvükért. — És a brigád? — Megvagyunk. Régi ember mindenki, újak nem jönnek. Leginkább Zele Pistával járunk össze, együtt voltunk vele inasok. Azelőtt gyakran jártunk a klubba. Olyan forgalom volt, hogy előre kellett helyet foglalni. Amióta nincs sör, senki se jár. Persze nemcsak ittunk mi ott, hanem beszélgettünk munkáról, politikáról, a világ dolgairól. Megfürödtünk, és már ott voltunk. Most ez nehéz. Kettőkor végzünk, s akkor találkozzunk ötkor valahol? Inkább hazamegy mindenki korábban a családjához. * Fekete Imrét hosszas keresgélés után a házuk pincéjében találtam meg, egy ultiparti kellős közepén. Mikor elmondtam, mi járatban vagyok, gyorsan leosztott, s invitált, menjünk fel a lakásba, ott nyugodtabban beszélhetünk. A hálószobában telepedtünk le egy üveg sör mellé, közvetlenül a feszesen leterített dupla ágy végiben. Valami furcsa hagyománytisztelet lengte be a makulátlan tisztaságot, és még valami: egy ember zavarral küszködő meghatódottsága, ami távolról sem személyemnek szólt, hanem egy mindjobban távolodó világ, a hajógyár jószolgálati küldöttének. Fekete Imre ugyanis, aki jövő márciusban tölti be 50. életévét, csaknem 24 évi szolgálat után, 1973. július 24. óta rokkantnyugdíjas. Ha az egy év betegállományt is beszámítjuk: több mint hét éve nem dolgozik. Munkásélete úgy kezdődött, mint megannyi vidéki fiatalé, aki közvetlenül a háború után vándorbotot vett a kezébe. Szülőfalujában, Hajdúdorogon nemigen akadt munka, így került 1946-ban Budapestre. Még ma is őrzi a letelepedési engedélyét. — Több mindenbe belekóstoltam, míg végül az óbudai hajógyárba szegődtem. Szakmám nem volt, ezért lettem villanyhegesztő. Egyike volt a legfizetettebb mesterségeknek akkoriban. Ötvenegyben végeztem el a tanfolyamot. Később annyi iskolát jártam, hogy szakmásító oklevelet kaptam, s ha másképpen alakul a sorsom, akár mestervizsgát is tehettem volna. Szóba kerül a régi gyár, mikor még heftöltek, magyarán mondva férceltek csak a hegesztők. Akkoriban a lemezek, de még a bordák is szegecselve készültek. Fekete Imre eleinte a jóvátételi hajókon dolgozott, aztán sorra jöttek a különféle személyhajók, vontatók, majd a tolóhajók. S hogy mennyire megtanulta a szakmát, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy „14 éven át hegesztett röntgen alá, s erre bizony nem akárki képes". Csoportvezetőként meg 18 emberrel dolgozott. Szóval sok minden belefér 24 munkásévbe. Utóbbi mondat többször visszatér, miközben vallatjuk a múltat. S nem is minden célzatosság nélkül. Hiszen ennyi idő bőségesen elegendő ahhoz, hogy az ember, amíg csak él, egy közösséghez tartozónak tudhassa magát. Fekete Imrét pedig, úgy tűnik, elfelejtették. Hiába emlegették aktív korában a legjobbak között, évszámra nem nyitja rá senki az ajtót. Még a nyugdíjastalálkozókra sem hívják meg. — Sziderózissal kezdődött. Jártam vele a tüdőgondozóba, de csak dolgoztam. Aztán 1972. április 7-én beutaltak Budakeszire. Ott vették észre a Bechterew-kórt a hátgerincemen, amivel végül is leszázalékoltak. Fájt a gerincem, nemigen bírtam hajolni munka közben, de ki figyel oda az ilyen kicsiségekre, ha dolgozhat. Ha csak sziderózisom van, abbahagyom a hegesztést, s csinálok valami mást. De így! Kitanultam a betegségemet, amit, így mondják legalábbis, sok minden előidézhet: időjárás, mozgáshiány. Hát időjárás az van a sólyán mindenféle. Röntgenezés közben meg megállt az ember egy testhelyzetben órákig, mintha csak szobor lenne. Hetente kétszer kezelésre jár. Megszokta. A házi rend nagyobb része az övé. Meg kártyázik. Nyáron nála volt két hónapig az unokája, de hát visszavitték . . . Kétszer-háromszor egy évben bemegy a gyárba, elbeszélget a régi cimborákkal. Megy egyik nap a másik után. Ketten lakják az asszonnyal — aki fogorvos mellett aszszisztens — a szép, két szoba összkomfortos szövetkezeti lakást; nyugdíjára se panaszkodhat. De mennyire más lenne az élete, ha egészséges nyugdíjasként élhetne, dolgozhatna! A gyerekek kirepültek mind a ketten. A fiú az NDK-ba nősült, a lánya meg, aki védőnő, esztendő elején ment férjhez. Hetvenketten ülték körül a lakodalmas asztalt. Fekete Imrének autója, telke nincs, mindössze egy ötezer forintos takarékbetétkönyve. Kétszer járt Drezdában a fiánál, ez volt a külföldi utazás az életében. Egy kisfiúnak, mikor lekísért a kapuig, azt mondta kezét nyújtva: „Na, add ide azt az ötöst, Norbi!" Megérdemelne egy meghívót a soron következő nyugdíjas-találkozóra . . . 9