Budapest, 1979. (17. évfolyam)

12. szám december - Poilák Erika: Édesanya nélkül

POLLÁK ERIKA ÉDESANYA NÉLKÜL... t Csigó László felvételei — Ott álltunk Pikier főorvos asszonnyal az UNESCO-palota zsúfolásig megtöltött nagytermében. Még a lépcsőkön is ültek. A helyzet valahogy abszurdnak, szinte komikusnak tűnt. Hogy kerülök én a párizsi UNESCO-palota nagytermébe? — tettem föl magamnak a kérdést. Elég sok előadást tartottunk már a világ egymástól távol eső pontjain, előkelő és kevésbé előkelő intézetekben. De az UNESCO-palota méreteinél fogva is egészen más. És akkor eszembe jutott az a bizonyos mondás a prófétáról és az ő hazájáról. Mert nem csak arról van szó, hogy Magyarország sokkal kisebb Franciaországnál, ezért természetszerűen egyetlen előadásunkra sem gyűlhetne öszsze annyi érdeklődő. Inkább attól tartok, hogy adott esetben idehaza jóval kisebb termet sem tudnánk megtölteni hallgatósággal. Valahogy úgy érezzük, hogy munkánk, eredményeink és tapasztalataink átvétele iránt itthon mérsékeltebb az érdeklődés, mint külföldön — mondja kicsit kesernyés mosollyal dr. Falk Judit, a Csecsemőotthonok Országos Módszertani Intézetének igazgató főorvosa. Ez a kis intézet, amely világhírnévre tett szert, Budán, a Lóczy Lajos utcában működik, egyemeletes villában. Valamikor a háború előtt egyetlen házaspár lakta, ma ötven gyerek otthona, s majdnem száz felnőtt — orvos, pszichológus, pedagógus, gondozónő, adminisztratív dolgozó — munkahelye. Igaz, hogy minden felnőtt dolgozó egyszerre sohasem tartózkodik az intézetben, de amikor először jártam ott, megdöbbentettek a munkakörülmények. Azért, hogy a gyerekek életterét ne kelljen csökkenteni, a felnőttek egy része a folyosóra szorult, mások parányi faházak még parányibb szobáiban szoronganak. Szerencsére a csecsemőknek és kisgyerekeknek valamivel nagyobb terület jut: átlag 3,8 m2

. Az Egészségügyi Minisztérium előírása szerinti 5,4 m--t a gyerekintézeteknek csak kis hányadában sikerül biztosítani. A lóczys gyerekek helyzete mégis jobb, mivel a tágas kertet és a teraszokat úgy alakították ki és rendezték be, hogy azok télen—nyáron egyaránt használhatók legyenek, s így a gyerekek naponta 6—8 órát tölthetnek a szabad levegőn. Amikor egy igen meleg augusztusi napon először jártam a Lóczyban — a pár napos újszülöttek kivételével — valamennyi gyerek a szabadban volt: a kertben vagy a teraszokon helyezték el kiságyaikat, hempergőiket, amelyekben ruhátlanul, legfeljebb kis nadrágocskában, szabadon kúsztak-másztak, gurultak; a nagyobbak a kertben szaladgáltak, a pancsolóban hűsöltek. Csupa barnára sült, vidám, egészséges, tevékeny kisgyereket láttam; semmiben sem különböztek jó családi körülmények között élő társaiktól. A folyamatosan végzett pszichológiai megfigyelések, vizsgálatok is azt igazolják, hogy mindez nem csupán látszat, a gyerekek személyiségfejlődése kiegyensúlyozott, mentes az intézetben nevelt gyerekre jellemző torzulásoktól. Ez a dr. Pikler Emmi és munkatársai által kidolgozott módszer legnagyobb eredménye, ez az, ami a kis intézetet világhírűvé tette. Századunk első feléig a menhelyre került gyerekeknek még az életben maradásra sem volt esélyük, 30—40%-uk meghalt. Az orvostudomány és a gyermekgyógyászat fejlődése a század közepe táján tette lehetővé a gyerekek életben tartását, de ennél többről aligha volt szó. A csecsemőotthonokat a kórházi ápolás meghosszabbításának tekintették, berendezésük és a gyerekek gondozása ennek a funkciónak felelt meg. A csecsemők és a kisgyerekek napjaikat ágyban töltötték, csak legelemibb testi szükségleteikről gondoskodtak. Az utóbbi harminc, de különösen az utóbbi húsz évben nagy változások történtek a csecsemőotthonok életének megszervezésében. A menhelyi gyerekekre jellemző testi és szellemi elmaradottság szemmel látható jegyei megszűntek, mert a gondozás szakszerűbbé vált, de rendellenes személyiségfejlődésüket még hosszú ideig az intézeti nevelés szükségszerű velejárójának tartották. „Az intézeti gyermek közömbös viszonya gondozóihoz — bárkit elfogad válogatás nélkül — a válogatás nélküli »ragadás« az idegenhez, az iniciativaszegénység, az akarati fejlődés elmaradása rejti magában azt a potenciális veszélyt, hogy később minden erősebb akaratnak enged, s mély emberi kapcsolatokra képtelen felnőtté válik" (dr. Pikler Emmi). Ez a veszély minden intézetben nevelt gyereket fenyeget. És ha abból az immár közhellyé vált megállapításból indulunk ki, hogy az ember életében, személyiségének alakulásában az első három év a meghatározó, akkor érthető, hogy a szakemberek fokozott érdeklődéssel fordultak az intézeti gyerekek csecsemőotthoni nevelésének problémái felé. Dr. Pikler Emmi és néhány munkatársa valamivel több, mint három évtizeddel ezelőtt, amikor megkezdte a Lóczy szervezését, nem „humanizált" kórházat akart létrehozni. Közismert, hogy a gyerek számára a család az a természetes közeg, ahol minden indíttatást megkap ahhoz, hogy a családon alapuló társadalomban megtalálja a helyét. Intézeti körülmények között természetesen nem lehet reprodukálni a családot, az édesanyát semmilyen módon nem lehet pótolni, mégis biztosítani lehet a csecsemők és kisgyerekek egészséges személyiségfejlődését. Ennek alapfeltétele: a gyerek személyiségének nagyfokú tiszteletben tartása, saját kezdeményezésű tevékenységének megbecsülése, azaz olyan körülmények teremtése, amelyek között a gyerek belülről fakadó szabad aktivitása kibontakozhat. Ugyanilyen fontos alapelvek: a jó és szilárd kapcsolat gondozott és gondozó között (a gyereknek, hogy személyisége határozottá váljék, szüksége van olyan állandó modellre — jelen esetben ez a gondozónő —, akivel azonosulhat), valamint a gyerek biztonságérzetének megteremtése végett a környezet állandóságának 10