Budapest, 1979. (17. évfolyam)

11. szám november - Palasovszky Ödön: A Ménesi úttól a Mártírok útjáig

Frakkos Hamletként Tristan Tzara Felhőzsebkendö című darabjában, 1926 indokoltnak láttuk — a maga helyén. Tudni kell, hogy mikor mi elindultunk, Sztanyiszlavszkij és Gordon Craig már régen klaszszikusnak számítottak. Me jer hold szintén messze előttünk járt. Érthető, hogy ezeket a bátor művész forradalmárokat igen nagyra becsültük. Piscatort is, aki kortársunk volt. De érthető az is, hogy nekünk más volt az utunk, hogy minket már új feladatok sürgettek. Brecht később jött, első koncepciója is csak a 30-as évek elején vált ismertté. Még később, jóval az Ayrus leánya bemutatása után lépett színre Antonin Artaud, a „kegyetlenség színházával". Mikor mi már megcsináltuk a sajátos összművészeti Kórus-színházunkat, és a modern pantomim útját is kijelöltük a magunk számára, Barrault vagy pláne Marceau még fiatalok, szinte gyermekek voltak. ők egy későbbi kor művészetének szószólói lettek, éppúgy, mint Bejárt vagy Ljubimov, mint Grotowski és Peter Brook vagy az abszurdok. Zöldszamár című első szatirikus színházunkban Cocteau happeningszerű parádés komédiáját, Az Eiffel-torony násznépét rendeztem, Illyés Gyula fordításában, Jemnitz Sándor zenéjével, dzsesszparódiákkal. Az akkori kapitalista színházakat az elvnélküliség, az üzleti műsorpolitika, a sztárkultusz és a rendezők fantáziahiánya jellemezte. Páni félelem minden újtól. Az Eiffel-torony násznépének előadásával az üzletes színháznak dobtunk kesztyűt. Új volt a színpad, Bortnyik Sándor merész konstruktivista színpada. Új volt a mondanivaló, a polgári ideálok kifigurázása. Üj volt a játék, új volt, hogy a szereplők mint néma bábfigurák ágáltak, és helyettük két gramofonnak álcázott narrátor beszélt. Ki akartuk zökkenteni az embereket közönyükből és „szellemi tunyaságukból", gondolkodásuk kényelmes szokványaiból. De beigazolódott a mondás: aki szelet vet, vihart arat. Hasonló cél vezetett Tristan Tzara Felhőzsebkendő című „abszurd" költői darabjának előadásával a második Új Föld-estén. Aragon a Collage-ról írt könyvében, külön fejezetet szentel ennek a darabnak, és azt írja róla, hogy egyenest ott a helye az „Übü király" és a „Teiresziász emlője" mellett. Kollázsnak nevezhető ez a dráma azért, mert a Hamletból bele van vágva több jelenet. Úgy, hogy ez a darab egyúttal alkalmat adott nekem az első hazai „frakkos Hamlet" megrendezésére is, még Moissi vendégszereplése előtt. Talán érdekli az olvasót, ha elmondom, hogy ezen az előadáson is többen fölháborodtak. Egy úriember pl. az ötödik sorban fölállt, és a közönség felé fordulva, drámai hangon így kiáltott: „De uraim, ez már bolsevizmus!" — pedig a darabban szó sem esett politikáról. Csak éppen hogy Hamlet cigarettára gyújtott, Ofélia pedig egy teniszütőt tartott a kezében. A Felhőzsebkendő egyúttal deheroizáló darab is. Ebben és a kollázsban is rokon vele az én Ödipusz kezei című rövid totális drámám, melynek 1927-ben és 28-ban tartott előadásával már megvalósítottuk a „többszólamúságot" (dialógus, zene és mozgás). Itt meg kell jegyeznem, hogy nem minden előadásunkon volt szerepe a kórusnak vagy a tömeg mozgásának. Realista valóságdrámákat is gyakran bemutattunk. Sőt, mi kezdeményeztük idehaza, még a 20-as években, a dokumentumdrámákat. Ilyen volt pl. Upton Sinclair Éneklő akasztófamadarak című drámája, mely az amerikai munkások életét, harcait jelenítette meg. (De dokumentumdráma volt a „Géprombolók" is.) Dokumentumdráma volt Reinhard Goering Tengeri ütközet című háborúellenes darabja is, mely egy csatahajó páncéltornyában játszódott. (A cenzúra persze nagyon megnyirbálta.) De előadtuk Ivan Göll Mathuzsálem, az örök polgár című szatírájának egy-két jelenetét, Weilhelm Scholz Versenyfutás az árnyékkal című pszichológiai drámáját teljes egészében, Jevreinovnak A lélek kulisszái című monodrámáját, Herwarth Waldennek A negyedik című darabját és így tovább. A Dolgozók Színházában is több, szövegre épülő prózai darabot játszottunk. A „szembesítés" művészi eszközei folyton változtak. A rendezésben a ,,mindig azonos, mindig más" elvét követtük. A „kettős pillér" vagy a „többszólamúság" elvéből sem csináltunk merev dogmát. Föladatunk mindenképpen az volt, hogy a problémákat elmélyítsük, s a drámát korszerű értelmezéssel mintegy megújítsuk. Az emberábrázolást hitelessé tegyük, többrétűvé „dialektikussá". Továbbá, hogy a naturalizmusnak vagy álrealizmusnak statikus elemeit dinamikusan feloldjuk. Végül, hogy az új arányok, új hangsúlyok vagy tagoltságok és új szembehelyezések során a beszédet és a játékot dúsítsuk, kiteljesítsük. És olyan kollektívát szervezzünk, alakítsunk, melynek figyelme a modernek és klasszikusok interpretálásában egyaránt a lényegre irányul. Bortnyik Sándor, Boromissza Tibor és más kitűnő művészek terveinek fölhasználásával a színpad képét is megújítottuk. Az Üj Föld után jött a Cikcakk. Újabb hadüzenet a színház sablonjainak. Öt Cikcakkestét rendeztünk Hevesy\e 1 és Tamással. Mindegyik mérhetetlen fölháborodást váltott ki a jobboldali sajtóban. Az én műveim különösen. Harc volt. Harcoltunk irodalomban és művészetben. Ezt követték a Rendkívüli Színpadnak, majd a Prizmának előadásai. A Cik-cakk estékről stb. sokan mint forradalmi hagyományokról emlékeznek meg, mások viszont még mindig folytatni akarják az egykori vitákat, támadásokat. Pedig ezek nélkül az él-színpadok nélkül nem alakulhattak volna ki az új magyar színpadi formák. Ezeken az él-színpadokon együtt dolgoztunk az 1928-ban alakult Madzsar Művészcsoporttal. De külön fejezetet adnak a Afaífesar-csoport önálló estéi. A Madzsar Alice Iskola előadásain egymást követték az új kompozíciók, a pantomimek és árnyjátékok, a koreografikus oratóriumok, a gép- és munkatáncok. így A teremtés fájdalma, A hatkarú istennő, A Gépek tánca, a Munkatánc, a Bimini, Gótika, A Kezek tánca, Az óratiktak (ez a két utóbbi verseimre), A halász és a hold ezüstje (árnyjáték, naiv mesedráma Balázs Béla szövegére). Madzsar Alice és csoportjának vezető tagjai: Róna Magda és Kövesházi Ágnes új stílust teremtettek, megvalósították a kifejező táncot, olyan időben, mikor a tánc nálunk puszta látványossággá süllyedt. Kövesházi Ágnes, sajnos, nemsokára külföldre ment. Akkor Madzsar Alice-zal és Róna Magdával hárman dolgoztunk- együtt, most már nagy, átfogó célokért. Ez lett aztán az azóta halálra ítélt drámai pantomim nagy korszaka és a Lényegretörő Színháznak is legjelentősebb, klasszikus korszaka. Muzsikusunk, karmesterünk Kozma József volt, a később Párizsba szakadt forradalmár zeneszerző. Vele is jól megértettük egymást: az akkori külföldi példák ellenére a zene és a cselekmény szerves egységére törekedtünk. Kozma új formatant is írt, melynek több fejezete verses műveim elemzése alapján készült. Az első új irányú merész pantomim („mozgásdráma") A teremtés fájdalma volt, a Prométhe-7