Budapest, 1979. (17. évfolyam)

11. szám november - Palasovszky Ödön: A Ménesi úttól a Mártírok útjáig

PALASOVSZKY ODON Csigó László felvételei és reprodukciói A haladás hőseinek kultusza szőtte át gyermekkoromat, s ezek az emlékek döntően befolyásolták életemet. Petőfi, Vörösmarty, Byron, Shelley verseit olvastam, szavaltam százszor is. És százszor is elhallgattam a vérforraló meséket, dédapámról, aki 17 sebet kapott az 1830-as lengyel szabadságharcban és nagyapámról, aki részt vett a 48—49-es magyar szabadságharcban, s ezért „proskribálták". Vagy apámról, aki tanár létére meg akarta alapítani az első magyar óragyár at a század elején — s elvérzett a termelőszövetkezeti gondolatért vívott szémalomharcban. Ez volt az örökségem. Amit tehát tettem, nem hőstett volt, hanem adottság. Kiállani valamilyen nagy ügy mellett. Csak az én utam a költészet és a színház felé vitt. Tulaj donképpen a Ménesi útról indultam el. Ott volt Madzsarék otthona, ott gyűltek össze a baloldaliak. Ott működött Madzsar Alice mozgásművészeti és gyógytorna-iskolája, a 8-as számú (ma 12-es számú) házban. Már többször megígérték az illetékesek, hogy a Ménesi utat Madzsar Alice útjának fogják elnevezni. Remélem, így lesz. Én és Hevesy Iván a Madzsariskolában tanítottunk. 1921 telén Madzsar Alice-zal és Hevesyvel A Ménesi úttól a Mártírok útjáig Mi az avantgarde ? Lázongás ? Polgárpukkasztás ? Művészi forradalom ? Belepte a por, vagy ma is belőle élnek a színházi újítók ? Az idő mindennek kijelöli helyét. A merész mozgalmak kortörténeti jelenséggé csitulhatnak, szűkülhetnek, esetleg élhetik másod-, harmadvirágzásukat, ám az úttörők érdeme ma is eleven. elindítottuk az ellenállási kultúrmozgalmat a munkásotthonokban. Sok száz előadást tartottunk Újpesttől Csepelig, a baloldali munkásotthonok színpadain. Bátor gárdákkal! Hivatásos színészekkel vagy amatőrökkel, munkásszínjátszókkal és a Madzsarcsoport tagjaival. Később közösen a 100%-kal is, pl. a Géprombolókat, 100 tagú kórus-együttessel. Ezt az előadást ugyan betiltották, de a főpróbát megtartottuk, s abban az időben ez is sokat jelentett. Azt lehet mondani, hogy kezdeményezéseink nyomán, már a 20-as években egy baloldali művelődési hálózat modellje épült ki újra, a balra tartó munkásszervezetekben, folyóiratok körül és különböző írói vagy képzőművészeti csoportosulásokban is. A kultúregyesületekben irodalmi, művészeti, művelődési előadások, vitaestek, műsoros előadások szervesen ki egészítették egymást, a forradalmi tradíciók szellemében. 1928-ban megalakult a Munkás Kultúrszövetség is. Ehhez járult még a kórusmozgalom, a szabadidő-mozgalom, a munkástorna, munkássport meg a Stromfeld és Madzsar politikai előadásaival összekötött természetjárás. Új szemlélet úttörője volt a Madzsar-rcndszcT egészségi és művészi tornája. Madzsar Alice kkolája egyaránt nyitva állt gazdagnak és szegénynek, hirdetvén, hogy „az egészség és szépség mindenkinek joga és kötelessége". A Madzsariskolában és Róna Magdával közösen vezetett mozdulatszínpadi stúdiónkban számos kiváló pedagógust és művészt neveltünk, és a munkásművészet számára is sok tehetséges fiatalt képeztünk ki. Szakszerű műhelymunka és tervszerű kísérletezés állt színházaink mögött. A megújulás eszméi átsugározták színházainkat, hiszen színházaim tagjai is többnyire részesei voltak a különböző újító mozgalmaknak. Színházaink, cikkeink, kiadványaink aztán megint termékenyítően hatottak az élet reformját célzó radikális törekvésekre, melyek számos ponton az illegális mozgalomhoz kapcsolódtak. Ami a színházat illeti, főleg három irányban próbáltunk újítani. A prózai színház, a pantomim és a költői színház területén. Színházaim művészi munkájában Madzsar Alice testkulturális rendszerét és Róna Magda mozdulatszínpadi törekvéseit vettem alapul. Ezek magukban foglalták a testformálás, a légzőgimnasztika és a művészi mozgás elemeit, amiket azután én még továbbfejlesztettem a színpadi akció és a beszéd művészi fölépítése szempontjából. A mi időnkben sok vita folyt arról, vajon érzelmi töltésű vagy racionális szellemű legyen-e a színház. Arról is, hogy intuitív átélés vagy tudatos alakítás útján formálja-e meg szerepét a színész. És arról is, vajon azonosulásra vagy inkább kritikai magatartásra akarja-e bírni a közönséget. Mi úgy láttuk, hogy bármenynyire összetett legyen is az ember, mégis: nagyon is egységes valami. Nem lehet az érzelmi és az értelmi mozzanatokat szétválasztani vagy egymással szembehelyezni, egyiket a másik rovására, egyoldalúan hangsúlyozni. Az igazi színház fölfed, kitakar, záporoz, megráz, egyaránt keresi a szívünket és az értelmünket, így éppoly kevéssé nélkülözheti az intuíciót és az ösztönösséget, mint az alakítás tervszerűségét és a fegyelmet. Ezt a felfogást, később, a 30-as években, egyik oldalról Sztanyiszlavszkij, más oldalról Mejerhold szintézisre törekvő koncepciója is igazolta. A darab mondanivalójával, a játék iramával, a szituációkkal vagy adott esetben a színpadi hőssel való „együttélést" fontosnak tartottuk, a színész azonosulását és a nézőét is. Persze a kritikai ábrázolást vagy magatartást is 6