Budapest, 1979. (17. évfolyam)

9. szám szeptember - Palotai Boris: „Azt is írd meg fiam, hogy...”

Erzsi húgommal fiatalasszony koromban Csigó László reprodukciói szigora mögött érdeklődés villant, buzdított, hogy regénnyel próbálkozzak, tanácsokkal látott el. Ebből a falatnyi szeretetből tengődtem, ez nyitotta tágra a szememet, hogy meglássam mindazt a meglepőt, amit Budapest tartogatott számomra. Embereket ismertem meg, akikre „felnéztem". A Bucsinszky kávéházban lestem Nagy Lajost, szinte nyeltem szikár, szűkre szabott mondatait, a vásárcsarnokban Szabó Dezső nyomába szegődtem, megrakott kosarakkal cepekedve vetett oda néhány szót nekem, lélegzetfojtva Kosztolányi Dezsőékkel, Ignotusszal, Vámbéry Rusztemmel Ó-Tátrafüreden hallgattam a Szalmás-kórust, s csak botfülem akadályozott, hogy ne álljak be közéjük, Ascher Oszkár előadóestjei a felfedezés varázsával ajándékoztak meg. Azon vettem észre magam, hogy boldog vagyok. A fasizmus embertelen idejét egy újonnan épült házban vészeltük át, s a felszabadulást követő órákban kiderült, hogy csupa hamis iratokkal felszerelt ember bújt meg ott. Az óvóhelyet beszentelő pap egy Feld nevű tánc-és illemtanár volt, a begipszelt lábú marós: katonaszökevény, a hatéves Szentágotai Antal ujjongva kiáltozott: megint Steiner Pisti vagyok! Kassai barátaimat gázkamrába terelve pusztitották el. A felszabadulás után a Népszava szerkesztőségébe kerültem. A főszerkesztőm a legkülönbözőbb feladatokkal bízott meg, a „száguldó riporter" szerepét osztva rám. „Ugorj el az Egyesült Izzóba! Ugorj el Csepelre! Ugorj el az Opera díszelőadására! Ugorj el a tizgyerekes sztahanovistához!" Ez a sok ugrálás a város sűrűjébe vezetett, „talpig nehéz hűségben" élő embereket ismertem meg és utólagos ellenállókat, bejártam a Mária Valéria-telepi nyomortanyákat, dübörgő gépeknél dolgozókat vallattam s a Parlament padsoraiban ülő politikusokat. Újságírói munkám során annyi élménymagot csipegettem fel, hogy ki kellett írnom magamból, az élménymag szétfeszítette a riport kereteit, modelljeim beleszóltak az éjszakáimba, önálló életet kezdtek élni, belső logikájukat követve, s nekem csak dolgozni kellett sorsukon, elvenni belőle, hozzáadni. így született meg Tűzhely című novellás kötetem, majd a Puskásnécímű regényem. Hónapokig jártam a Magyar Pamutiparba, szövőnőkkel, fonónőkkel barátkoztam össze, megismertem aprócska örömeiket, gondjaikat, ébredező igényeiket, ebből az anyagból nőtt ki Puskásné, a hősnőm. Ez a regényem sematikusra sikerült, a személyi kultusz akkori légkörében a hősnőmmel szemben támasztott reményeimet tényként írtam meg. Majd a Kossuth-díjjal kitüntetettekkel készítettem interjúkat, s a néhány órás beszélgetések kitágultak, vallomások bújtak meg bennük, a képzeletem súgta meg a többit. Ünnepi vacsora címen regénnyé kerekedett, később film lett belőle. Az irodalmi detektívek azután szaglásztak, ki volt a modellem. Soha nem másoltam le valakit, hanem megírtam, megteremtettem. Bizonyos, hogy szerkesztőségi munkám sodort annyiféle ember közé, ismertetett meg soha nem sejtett környezetekkel. Belémvésődött a város képe, enyém lett. Nem képet akartam mondani. A kép kétdimenziós, Budapestnek teste van, vérbő, ellentmondásokkal teli teste, mely már hozzám tartozik. Halottaim is ide kötnek. Itt alussza örök álmát Anna húgom és édesanyám. Elvesztésük fölötti fájdalmam régen kifáradt. Nem a temetőben keresem őket, az utcán találkozom velük, a Margitsziget lombsátrai alatt, a zsúfolt autóbuszon, baráti körben. Álmaimban látogatnak meg, ébredéskor látom őket, felhúzzák a redőnyt, a reggeli napfény végighasal a parketten, íróasztalomnál ülök, s anyám hangja cseng a fülemben: azt is írd meg fiam, hogy... 23