Budapest, 1979. (17. évfolyam)

9. szám szeptember - Ságvári Agnes: Dublin

SAGVÁRI ÁGNES DUBLIN ír nevén Ath Cliath, a Liffey folyó melletti „zátonyos kikötő". Az írek Duibhlin városának nevezték. 1922-bcn lett a függe len Írország fővárosa. Közhelyszámba menő igazság az, hogy Európa nem egyszerűen földrajzi-topográfiai fogalom. Ezért nem is volt meglepő, hogy az „Európai Fővárosok Városépítési Forrásai" című kiadvány szerkesztő bizottságának felhívására az egyik első válasz éppen a „nyugati szélekről", Dublinből érkezett. Kollégáink olyan érdekfeszítő leírását adták a város történetének és a városfejlesztést dokumentáló forrásoknak, hogy az szinte tananyagként szolgálhat egy régi településű, de későn függetlenné váló ország fővárosa bemutatásának. Szemléletesen rajzolták meg, miként kötődik a gazdasági és szellemi konszenzus ezer szálával Európa történetéhez és hogyan gazdagítja azt. Az írek nemzetközi és gazdasági megalapozottságú várostörténeti szemlélete és a fejlődés elemzésében megnyilvánuló pontos, statisztikai, logikai, hivataltörténeti módszere a készülő kiadvány megírásának egyik „modellje" lett. Dublin területén a VIII. században gázló volt, a IX. században viking kikötő; a XI. században nyerte el a XIV. századig érvényes területét. A XII. századi normann invázióról nem maradt ugyan írásos emlék, de 1172-ből már pecsétes okmány igazolja, hogy II. Henrik a várost Bristol szabad polgárainak adományozta: íme az első agglomeráció: 1192-ből származik az az oklevél, amely lefektette az 5,12 km2-nyi város határait, de a falakat távolabb építik, már védik a folyó két partján levő peremvárosokat is. A városépítés minden szakaszban szervesen kapcsolódott a közösség funkciójához és társadalmi tagozódásához; mindenekfölött pedig a hatalmat reprezentálta. Tehát a XI: I. és a XIV. században folyómcnti árurakodásra szolgáló építmények készültek, duzzasztógátat, majd vízválasztót emeltek a város vízellátására. A lakók a céhek választott képviselői révén előbb irányítói, majd bérlet fejében tulajdonosai lettek a városnak. A dublini vár lett a közigazgatási központ. A korai „területfejlesztésben" számos természeti tényező játszott szerepet; és a „területrendezés" sem nélkülözte azokat. Tűzvész pusztította el a régi peremvárosokat; a lerakódó homokhordalék kényszerítette a kereskedőket a rakományok távolabbi parton történő kirakodására; a feketehimlő a zsúfolt településeket ritkította meg; s a katonai rajtaütések következtében a közigazgatási központ is áthelyeződött ideiglenesen Carlowba. A polgári termelés keretei viszont tartósnak bizonyultak. Ezt tükrözi a városi kormányzatnak a XIV. században kialakult szervezete, amely az 1841-es átszervezésig folyamatosan jó! funkcionált. Vezető hivatalnokai: a polgármester és a tiszttartók. A polgármester őrizte a város pecsétjét, bíráskodott a városi törvényszéken és ellenőrizte a város igazgatását. A tiszttartók, akik a király hivatalnokai előtt a város érdekeit képviselték, kötelezve voltak a köztisztaság biztosítására, az árak megállapítására és a nagyszámú alacsonyabb rangú hivatalnok ellenőrzésére. A polgármestert és a tiszttartókat évente választották a szabad polgárok gyűlései. Ezeken a gyűléseken vették fel a szabad polgárokat. Volt ezenkívül egy szélesebb, rendelkező tanács, amely 24 jurátusból (jurati, később aldermann), 48 segéd jurátusból (demi-jurati), később sheriffekből és nemesekből (peerek), valamint 96 közrendűből (commons) állt. A stabilitás elemei voltak még a helyi adóztatásból, az igazságszolgáltatásból, a vásárra és piacokra érkező áruk vámjából fel-12 Dublin látképe és térképe. Charles Brooking metszete, 1728. II. Henrik adománylevele Dublinnak, 1171.