Budapest, 1979. (17. évfolyam)

7. szám július - H. Boros Vilma: Lichtenberg

H. BOROS VILMA LICHTENBERG Emlékeim a Bömböldéről Családi muzsikálás Iegrégibb gyermekkori emlékeim közé tartozik, hogy anyám húga, Müller Emília belépett az újonnan alakult Magyar Nők Karegyesületébe. Ezt a pesti humor hamarosan „Bömböldé"-nek nevezte el, s általában igy emlegették. Családunkban nagy volt a zene kultusza. Nagyapámnak kitűnő hallása volt, egyetemi hallgató korában a pesti Angolkisasszonyok templomának orgonistájaként működött, így nálunk nemcsak zongora, hanem harmónium is volt. Nagybátyám és húga esténként négykezest játszottak. Ilyenkor templomi csendnek kellett lenni a lakásban. Ezt mi, öcsémmel, gyűlöltük, mert hiába bújtunk a harmadik szobában az íróasztal alá, suttogásunk még így is zavarta a zenélőket. Mégis, mikor ebéd és vacsora alatt a felnőttek, szokás szerint, napi munkájukról és élményeikről beszéltek, mi, gyerekek feszülten figyeltünk, s a levegőben röpködő idegen fogalmakat, neveket érdeklődéssel hallgattuk. Igyekeztünk megérteni és átélni, ami elhangzott. Emlékezem az Egyesület egyik első hangversenyének előkészületeire: Brahms „Német Requiem"-jét tanulták. Emi néninek jó hallása, nagy zenei kultúrája és szépen kiművelt szoprán hangja volt. Otthon, munka közben gyakran énekelgette a szoprán szólam egyes részeit, amelyeket én pontosan megjegyeztem, s ma is tudom még! „És felzúgnak a harsonák / És a holtak íme feltámadnak / Mindörökre, / Mindörökre, / És mi átváltozunk mindnyájan, / Akik csak élünk". Pedig a hangversenyre engem mint kisgyereket nem vittek el, s így e művet „élő adásban" soha nem hallottam, s hanglemezről is csak mintegy félszázad múlva, akkor sem a régi magyar szöveggel. Sok szó esett a próbákról. Később, mikor már a zenekarral együtt muzsikáltak, majd a szólisták is megjelentek, Emi néni növekvő elragadtatással beszélt arról, miképpen alakul ki a kezdeti botladozások után az egyre zengőbb, pompásabb, összetettebb muzsika, hogy lesz a részleteiben megismert mű teljes egész. Ekkor már a szóló részeket is énekelte itthon: „Barátaim, feltárok néktek egy titkot. . ." Emi néni eleinte csak mint jó és megbízható kórustag működött az Egyesületben, később magára vállalta a gazdag kottatár gondozását is, majd egyre több és több munka csúszott át vállára, úgyhogy idővel a hangversenyek rendezése körül valósággal jobbkeze lett az Egyesületet alapító és vezető Lichtenberg Emilnek. Az akkori megszólítási forma szerint: „Müller kisasszony", „Müller Nagysád", „Emília Nagysád" mindenütt ott kellett, hogy legyen. Tárgyalnia kellett zenészekkel és szólistákkal. Megismertem így a hangszerek nevét, s gyermeki mitológiámnak hősei lettek a nagy énekesek: Székelyhidy, Basilides, Báthy Anna, Kálmán Oszkár (sajnos, már csak az utóbbi él közülük). Megtanultam a nagy zeneszerzők nevét is. Felfedeztem a hangokban zengő világot, amely örökre lenyűgözött. Különösen később, amikor már néha egy-egy próbán ott lehettem, majd a hangversenyeket is hallhattam a Zeneakadémia vagy olykor a Vigadó pompás, fényes termében. Egyre jobban rádöbbentem a zene csodálatos, fölemelő hatására: a százféle énekhang, a sokféle muzsikáló hangszer összhangzásában rejlő fölséges élményre. Ez valami más volt, mint az érthetetlen négykezes zongoraszó, amit otthon hallottam. De aztán itthon is, a zongora mellől is felhangzottak a dalok bár szövegüket csak lassanként értettem meg, ahogy gazdagodott a német nyelvtudásom —, az oratóriumok mellett ezek is örök útitársaim lettek. »z Egyesületnek fő célja az oratóri-A\ umok előadása volt. Ilyeneket addig Budapesten csak olykor, egy-egy előadásra szervezett együttestől lehetett hallani. A Lichtenberg vezetésével előadott művek túlnyomó többsége még sohasem hangzott fel Magyarországon, így a hallgatóság nagy része előtt teljesen ismeretlen volt. Ezért természetes volt az az igény, hogy — mint az Operában is — magyarul énekeljék őket, vagy legalább is, mint Mozart Requiemjénél, a magyar fordítás olvasható legyen a műsorfüzetben. A fordítást bátyám készítette, aki nemcsak a latinban volt jártas, de zenei érzéke is volt, s később kitűnő zenei műfordításokat készített. A hangversenyeknek mindig voltak nyomtatott szöveges műsorfüzetei, amelyben némelyik műről Lichtenberg irt magyarázatot, olykor egész tanulmányt (Monteverdi: Orfeójáról, Bach, Brahms, Haydn műveiről). A kották persze, amelyekből a kórus énekelt, németül jelentek meg. Az egyes szólamokba bele kellett hát írni a magyar szöveget. Ebben a munkában én is részt vettem. Ezzel még aprócska keresethez is jutottam, s ez a háború — az első világháború — nehézségei közt nagy öröm volt. A számtalanszor leírt szövegeket magamban zümmögtem, így azok mélyen belevésődtek emlékezetembe -ma is élnek bennem. Magamban hallom a IX. szimfóniát, az akkori magyar fordítás szövegével: „Öröm, öröm, égi szikra, szebb világ leánya te.. . A halandó mind testvér lesz enyhe szárnyaid alatt." Nemcsak nekem, hanem az egész fogékony magyar közönségnek óriási élmény volt ennek a hatalmas alkotásnak első méltó megszólaltatása. A mai elkényeztetett ember már fel sem tudja fogni, mit jelentett ilyen műveket először hallani Budapesten! Lichtenberg Emil és munkatársai úttörő munkát végeztek, s lerakták azokat az alapokat, melyeken a mai gazdag kórusélet megszülethetett. Ők voltak az elsők abban is, hogy műsorukra tűzték Kodály Zoborvidéki és Bartók Tót népdalait. Nem kis harcot kellett ezért Lichtenbergnek vívnia a tagsággal. Némelyek dekadenciának érezték, hogy nem egy nagy, egész estét betöltő müvet szólaltatnak meg, hanem több kisebbet. Bartók és Kodály nem volt akkor még „beérkezett" művész. De végül is nagy érdeklődést keltettek hangversenyükkel. Abban is megmutatkozott az Egyesületnek eleven, a kor szükségletei iránt fogékony szelleme, hogy 1919-ben munkáshangversenyeket rendezett. Mindezekért s a magam felejthetetlen élményeiért emlékezem itt az Egyesületre és alapitójára a hallgató, a közönség hálájával. Hiszen a hálátlanságra nagyon is hajlamos ember, könnyen megfeledkezik jótevőjéről. Lichtenberg Emil születésének századik évfordulóján, 1974-ben a Rádióban elhangzott ugyan egy megemlékezés, de a tervezett emiékhang.erseny nem valósult meg. S ismét csend veszi körül Lichtenberg alakját és működését. Pedig sok anyagot gyűjtöttünk öszsze egy tudományos feldolgozás számára. Lichtenberg Emil tanította az operaénekeseket az oratórium-éneklés különleges művészetére. Székelyhidy Ferenc énekelte mindig a passiók evangélistáját. Rosier Endre, Medek Anna világszerte elismert művészei lettek az oratórium-éneklésnek. Olykor nálunk is énekeltek vendégművészek, mint a csodálatos Helge Lindberg s mások. (Emi néni, mikor a keresztrejtvényben Lindberg keresztnevét kérdezték, beírta, hogy „Helge", de ez nem egyezett a többi betűvel. Arra csak később gondolt, hogy volt egy másik Lindberg is: az óceánrepülő.) az Egyesület női karként alakult /A meg, s a zenészeket meg a férfikar tagjait szerződtették. Lassan férjekből, testvérekből, jóbarátokból férfikar is alakult. Azt ma már el sem tudjuk képzelni, hogy a polgári világban a nők nem jártak el dolgozni, a férfiak közt is sokan voltak tanárok, bírók, más tisztviselők , akik csak délelőtt voltak elfoglalva. Mégis a férfiak nagy része a szabadidejét áldozta a zenéért. De nem sajnálták! Sőt lassanként a zenekar is megalakult, elsősorban vonósokból, mert a házimuzsikálásban fúvósok, ütősök nem igen szerepeltek, igy ezeket továbbra is az Operaház tagjai közül kellett szerződtetni. Mooshammer Román, a kitűnő hárfás nélkül nem lehetett volna hangverseny. Foldina, az Operaház ügyes és szolgálatkész zenekari szolgája értett a hangszerek ide-oda szállításához, és segédkezett a dobogó kiszélesítésében, ha ez szükséges volt nagy zenekar számára. Elhelyezte a pultokat, székeket a karmester elgondolása szerint. Micsoda nehézségekkel járt az összpróbák és előadások napjának kiválasztása! Mikor lesznek az Opera tagjai, zenészek, szólisták szabadok? Mikor lehet megkapni a Zeneakadémia nagytermét a főpróba, az előadás napjára ? Mennyit kellett mindezért Emi néninek szaladgálnia, hiszen telefon akkor még kevés helyen volt, nálunk sem. Forray Miklós elmondta a Rádióban, hogy egy alkalommal Lichtenberg az ő énekes csoportját is felkérte közreműködésre. Mikor a kitűzött időben Lichtenberghez ment, elgondolta magában, milyen időpontokat ajánl majd a próbákra. Lichtenberg pedig elővette naptárát és onnan diktálta: énekkari próba ekkor, zenekari összpróba akkor, főpróba ekkor. . . 31