Budapest, 1979. (17. évfolyam)
7. szám július - Dr. Kerek Ferenc: Kisüzemek alkonya. Vagy hajnala ?
nya. Vagy hajnala? ^ sonlított a mai vállalatokéhoz. A tanácsok megalakulása és gazdaságszervező tevékenységének kibontakozása következtében gyökeres változás történt. Az új államigazgatási szervezet — egyrészt a népgazdaság fejlesztésének elősegítése, másrészt pedig a szabad munkaerő foglalkoztatása és a helyi alapanyagok nagyobb arányú hasznosítása érdekében — egymás után alapította a vállalatokat. 1949— 1950-ben — a tervgazdálkodás irányelveinek megfelelően — szervezték át a különféle gazdasági egységeket, intézményeket vállalati formára. A kerületekben vegyesipari javító, ruhanemű-javító, kézműipari és egyéb vállalatok alakultak. Gyakori volt, hogy az igények jelentkezésekor az alapító tanács a szükséges gazdasági eszközöket, pl. épületet, gépeket, induló vagyont nem tudott adni, csupán az elvi jóváhagyást biztosította a működésükhöz. Az alapítás után gyakran a megbízott igazgató saját maga, illetve a hozzá szegődött gárda szedte össze az eszközöket, alakította ki a műhelyeket, és teremtette meg a termelés feltételeit. Az így alapított kisvállalatok a későbbiek során is nagyrészt saját erejükre támaszkodva tevékenykedtek, mert központi támogatásra, nagyobb beruházásra — a tanácsokra nehezedő nagymértékű szociális és kommunális terhek miatt — nem számíthattak. Természetes, hogy a sok lemondást és áldozatot jelentő munka összekovácsolta az embereket, a vezetők és dolgozók hozzánőttek ezekhez az üzemekhez, magukénak érezték őket, hiszen létrehozásukban oroszlánrészt vállaltak. Ez a tény sajátos tulajdonosi érzést alakított ki az emberekben, amely a kisvállalatoknál ma is létezik, és fékezi az összevonásokat. Növekedett a tanácsi vállalatok száma azáltal is, hogy a minisztériumok az államosított vállalatok közül jónéhányat átadtak a tanácsoknak. Belátták ugyanis, hogy bizonyos tevékenységeket — mint pl. cipőjavítás, szőrmefeldolgozás vagy textiltisztítás — nem lehet nagyipari módszerekkel végezni, mert ezek a vállalatok túl kicsik és szervezetlenek a nagyipari módszerek számára. A helyi vállalatok létrehozásának „hőskora" Budapesten az 1950-es évek közepén zárult le. Ennek eredményeként mintegy 200 tanácsi kisvállalat szolgálta a népgazdaságot és a helyi érdekeket. Az akkori helyi ipar elnevezés is utalt arra, mi célból hozták létre ezeket a vállalatokat, illetve mik voltak feladataik. Több mint tízévi bukdácsolás, számos átszervezés, koncentrálás és átalakítás után, 1964-ben alakult ki a Siklós Péter felvételei budapesti tanácsi iparnak az a formája és gazdaságpolitikai célja, amely többé-kevésbé ma is fennáll. A kerületi vállalatok összevonásával és az időközben kialakult trösztök önálló vállalattá szervezésével 26 tanácsi vállalat jött létre, mintegy 1300 telephellyel. Ezek szervezetüket, méretüket tekintve már középvállalatnak felelnének meg. Együttes létszámuk 1000 —1500 fő, de az alaphelyzet — a kisüzemi forma és a szétszórt elhelyezés — az összevonással nem változott meg. Mivel a vállalatok egyikemásika 25 — 30 régebbi kisvállalatot foglal magában, működését tekintve tipikusan kisvállalat maradt, egy nagyobb szervezet keretében. A budapesti tanácsi iparban a nagyságrend mellett az eltérő feladatok és specialitások szabják meg a vállalatok kisüzemi jellegét és bizonyítják működésük szükségességét. A vállalatok feladatai igen sokrétűek: lakossági ellátást végeznek és szolgáltatási igényeket elégítenek ki, olyan alapvető közszükségleti cikkeket gyártanak, amelyeket a minisztériumi ipar nem gyárt, segítik a főváros egyes fejlesztési programjainak végrehajtását, csökkent munkaképességűeket foglalkoztatnak és árutermelést folytatnak belföldre, illetve exportra. A vállalatoknál többszáz szakmában mintegy 40 000 ember dolgozik. Az előállított termékek és végzett szolgáltatások köre is igen széles. Sok esetben itt találhatók meg olyan szakmák és itt végezhetők olyan tevékenységek, amelyekre máshol már alig van példa: pl. hangszerkészítő, ötvös, művirágkészitő, kendőfestő, műhímző stb. Ilyen tipikus kisvállalat a Művészi Kézműves Vállalat, amely mintegy ötszáz dolgozóval négy teljesen eltérő szakmai ágazatban tevékenykedik; csupán a magas kézimunka-arány a közös jellemző. De ilyen a mintegy 300 telephellyel rendelkező és több mint 50 összevont cikkcsoportot gyártó, 10 ooo-es létszámú Fővárosi Kézműipari Vállalat is. Ezek a nagyvállalatokkal azonos gazdasági környezetben fejtik ki tevékenységüket, hiszen a szabályozó rendszer egyre ritkábban tesz kivételt. Nehézségek és hátrányok bőven adódnak ebből; a piaci igényekhez való alkalmazkodási készség azonban olyan előny, amellyel ellensúlyozni tudják a technikai elmaradottságot és más hátrányos adottságokat. Ha kell, ezek a vállalatok hetek alatt piacra dobnak új terméket vagy átállnak új cikk gyártására. Életképességüket bizonyítja, hogy az utóbbi években többségüknek működése zavartalan és rentábilis. Az elmaradottság és a munkaerő foglalkoztatásának alacsony színvonala egyre inkább sürgeti a kisvállalatok fejlesztését. Részben ez fogalmazódott meg a budapesti ipar szelektív és intenzív fejlesztési programjában is. A program egyik célja, hogy megszűnjenek a munkavégzésre alkalmatlan pinceműhelyek, és hogy a kislétszámú telephelyeket vonják öszsze a vállalatok olyan 150 — 300 fős kisüzemekbe, ahol korszerű technológiával és eszközökkel növelhető a termelés, megtartva a kisüzemi előnyöket, elsődlegesen a termelés rugalmasságát. Az elmúlt időszakban voltak olyan törekvések, hogy a kisvállalatok munkaerejét bevonják a nagyipari termelésbe: tanácsi vállalatokat olvas/ -tottak be minisztériumi nagyvállalatokba. A folyamat azonban megállt, mert a kis- és középüzemek eltűnése hátrányos következményekkel is járt. Beigazolódott, hogy milyen fontos, nélkülözhetetlen szerepük van az ellátásban és a szolgáltatásban. Ezek a vállalatok tudnak eredményesen termelni kis-szériás és egyedi darabokat; itt gyárthatnak olyan import-pótló alkatrészeket, részegységeket, melyeknek az előállítására a nagyipar nem vállalkozhat. Nem egyszer bebizonyosodott, hogy a nagyiparban gazdaságtalanul gyártott termékek kisüzemben gazdaságossá válhatnak. Amikor pedig hiánycikket kell gyártani vagy kifutott gyártmányok pótalkatrészét elkészíteni, akkor csak a kisüzemek tudnak helytállni. Az igény és az életképesség alapján tehát jelenleg felfelé ível a kisüzemek pályája. Ehhez azonban az is szükséges, hogy a modernizálás kisüzemi méretekben is megvalósuljon. A kisüzem nem lehet egyenlő az elmaradott üzemmel, mert akkor nincs jövője. Napjainkban Budapesten a kisüzemek korszerűsítésének lehetünk tanúi. Egymás után építenek fel új kisüzemeket, és folyik a régiek korszerűsítése. Csak néhány példa az utóbbi évek fejlesztéséből: felépült több olyan szolgáltatóház, amelyben több vállalat részlegei működnek; új üzemépület készült a Fővárosi Bőrdíszműipari Vállalat részére; több kisebb üzemet rekonstruált és építtetett a Fővárosi Kézműipari Vállalat, a Fővárosi Javító-Szerelő Vállalat, a Fővárosi Vegyesipari Szolgáltató Vállalat, a Fővárosi Patyolat Vállalat és a Fővárosi Sütőipari Vállalat. Sajnos, további kisüzemek rekonstrukciójának akadályai vannak. Elsősorban a vállalatok anyagi helyzete gátolja a nagyobb mértékű fejlesztést. A kisvállalatok éppen akkor érkeztek el fejlesztésük megvalósításának időszakába, amikor a beruházási helyzet kedvezőtlenül megváltozott. Jelenleg mintegy 30 — 40 kisüzem fejlesztése folyik, illetve van napirenden a budapesti tanácsi iparban. Ezek mind szükségesek, de a pénzügyi és gazdasági rífehézségek miatt megvalósításuk kétséges. A kedvező folyamat azonban megindult, és a jelenlegi nehézségek ellenére is várhatóan folytatódik. Ezzel a kisüzemek is nagyrészt alkalmassá válnak a korszerű termelésre, és nagyobb biztonsággal tudják vállalni nélkülözhetetlen szerepüket. 29