Budapest, 1979. (17. évfolyam)

7. szám július - Tamás Ervin: Makó

TAMÁS ERVIN A városi tanács épülete A József Attila Könyvtár, mellette a Maros Áruház Levelet kaptam Bosch Ferenc nyugdíjas kereskedelmi dolgozótól Budapestről, a Sip utcából. Aláírása mellett ez olvasható: volt makói sportoló. Kér, hogy írjak Makóról. Rég nem hallott városáról, s temérdek kérdéssel ostromolja — az újságiró személyén keresztül — a tanácselnököt. Dr. Forgó István, Makó tanácselnöke emlékszik Bosch Feri bácsira. — Azt hiszem, ökölvívó volt — mondja. — Tagja a makóiak baráti körének. Mindenre kíváncsi, ami nálunk történik. Nekirugaszkodunk a levélbeni kérdéseknek. Kiderül, hogy Makónak van vágóhídja, lesz ételbárja, s ősszel nekifognak a Báló-liget rendezésének. Igaza van Bosch Ferencnek: jó volna mielőbb egy benzinkút, elkelne egy szálloda is. Hajószállóról azonban szó sem lehet, mert előbb ki kellene kotorni a Marost, az pedig nem kis összeg. Az utolsó kérdést már nem a levélből veszem. — Bosch Ferenc 1950-ig élt Makón. Mégis olyan kíváncsi a város hétköznapjaira, mintha tegnap vált volna meg tőle. Ilyenek lennének a makóiak? — Kaptam én már ehhez hasonló kérdést! — nevet dr. Forgó István. — Még évekkel ezelőtt a tanácstagi beszámolók után, amikor az összesítések eljutottak az országos szervekhez, az egyik vezető hitetlenkedve faggatott, nincs-e itt valami tévedés . . . Másutt az egész megyéből nem érkezett annyi interpelláció a tanácstagi beszámolókra, mint Makón! Öt éven belül idén másodszor nyertük meg Csongrád megyében a településfejlesztési versenyt. Tavalyi eredményünk: 32 millió forint értékű társadalmi munka. Most készítjük Makó rendezési tervét. Tízezer ember hallgatta, kérdezte elképzeléseinket. A tervet 48 szervnek küldtük meg. A fővárosban működő baráti társaság külön bizottságot szervezett Makóról elszármazott műszakiakból, hogy megalapozott véleményt mondhasson róla. A tsz-szervezés és a vízműtársulás óta nem volt ekkora méretű népi vita, mint ez a mostani! Ilyenek hát a makaiak? a tereh kevesebb, mint másutt" — Makó hét-nyolcévszázados múltja két fő településtörténeti korszakra oszlik. A régi Makó története a magyar középkor első századaiba nyúlik vissza. A települést a törökök több hullámban teljesen elpusztítják. A felszabadító háborúk után, 1699-ben települ újjá a város, és ezzel kezdetét veszi a mai Makó kialakulása — ad gyors településtörténeti vázlatot Tóth Ferenc, a makói József Attila Múzeum igazgatója. — Az 1890-es statisztika szerint Makó az ország tizenkettedik városa, megelőzi Miskolcot, Zombort, Székesfehérvárt, Pécset, de még Kolozsvárt is. Hogy miért? Makó első krónikása, Szlrbik Miklós szerint „itt sz élés könynyebb, a tere!, kevesebb, mint másutt." A tényleges ok azonban a sajátos társadalmi-gazdasági viszonyokban keresendő. — Az újjátelepülés idején a helység királyi mezőváros, lakói királyi szabadosok, robot, dézsma nem terheli őket — tárja fel a régmúltat a múzeumigazgató. — A város egészen 1777-ig mentesül a személyes úrbéri szolgáltatások alól — az itt élőknek volt erejük kifizetni a megváltást. Makó kiváló szülötte, Erdei Ferenc így ír erről egyik tanulmányában: „A város gazdasági-társadalmi fejlődése mégsem a jobbágyközösségbr: való viszszafejlődés jeleit mutatta bben a korszakban, hanem ellenkezőleg: a dinamikus városfejlődés jeleit... A feudális restauráció minden erőfeszítése ellenére itt már a kapit ilista fejlődés országos kibontakozása e'őtt létrejöttek a szabadabb vállalkozás feltételei . . ." Az újjátelepítésnek köszönhető vérfrissítés is élesztette-növesztette a vállalkozó szellemet, csakúgy, mint a kiváló minőségű — közel harminc aranykoronás — föld, s az az egyszerű tény, hogy Makó (hasonlóan Szenteshez, Gyulához vagy Hódmezővásárhelyhez) paraszt-polgári mezővárossá vált — nagybirtok nélkül. A gyors fejlődésnek utat engedett rangja is: 1730-tól 1950-ig Makó, Csanád megye székhelye, biztos megélhetést nyújtott az értelmiségi rétegnek. Ismét Erdeihez fordulva: „Az értelmiségiek az egész korszakban hangadó szerepet töltöttek be a társadalmi éietben. A város egészében véve demokratikus, ellenzéki közvéleményének és aktív politizáló magatartásának társadalmi bázisát négy középréteg és az együttesen mégis tekintélyes tömeggé nőtt mezőgazdasági és ipari proletariátus adta meg . . . Mindegyik rétegnek volt egy vagyonosabb felső szintje, amely nagyrészt az uralkodó osztályokhoz kapcsolódott: de a zöme mindegyiknek a demokratikus, ellenzéki közvélemény és politika hordozója volt, s különféle formákban társadalmi-politikai szövetséget kötött a munkásosztállyal." Bálint Sándor néprajztudós szerint Makó a legjellegzetesebb és legöntudatosabb alföldi parasztváros. — A makói ember az istennek el nem ment cselédnek — szól a közelmúltról a városi tanácselnök. — Kínnal szerzett egy zsebkendőnyi földterületet, körbeültette cirokkal, vetett belé fokhagymát és vöröshagymát, a sorok közé pedig kukoricát, répát — ebből hizlalt föl két disznót, az egyiket magának, a másikat eladásra. A fokhagymát, vöröshagymát folyamatosan értékesítette, abból élt a család. Sokáig még a telefonkönyvbe sem azt íratták, hogy Szűcs János, hanem, hogy Szűcs János kertész. Makó szellemi tőkéjéről alighanem Annus József festette a legérzékletesebb képet a Tiszatáj tavaly júliusi számában: „ . . . a hatvanas évek legelején még hetente két alkalommal ülésezett a »mokoi ENSZ«. Nyugdijasok asztala a Hóvirág cukrászdában, mondhatnánk akár '.zgyintve, ha nem lett volna több annál. Akik ott ültek a szimpla fekete mellett, félbetört Daru cigarettát csippentve ujjuk végével, hajdanvolt Makó élő illusztrációi, valóban mondhatjuk: »nagy idők tanúi« voltak. Kelemen Feri bácsi, a megőszült jegenye-ember, volt polgári iskolai igazgató, több európai nyelv tudója; Diósszilágyi Sámuel kórházi főorvos, József Attila patrónusa. 14