Budapest, 1979. (17. évfolyam)
7. szám július - Tamás Ervin: Makó
A református műemlék templom Csigó László felvételei Móra Ferenc, Juhász Gyula barátja, a polgári radikális értelmiség jeles képviselője, kinek szíve fölött minden r eggel ott égett a vörös szegfű, amint a betegeihez kocogott hihetetlenül hegyes orrú cipőiben. Kollégája, ßatka Pista bácsi, ki a Maros iszapjából akart »aranyatc mosni a városnak: gyógyító pakolásra ajánlva a járdaépítéshez használt közönséges homokot. Ott ült meggörbült háttal H. Szabó Imre, egykori ellenzéki újságíró, Horthy sógorának, Purglynak örök ellensége, minek következtében az akkori idők számos börtönének jó ismerője, aztán Domokos Laci bácsi, a kitűnő jogász, kinek aszkétaarca rezdületlen maradt, amikor mi a térdünket vertük egy-egy kacagtató anekdotája után ... A terem azóta átalakult. Nincs már ott a kanapé, a könyöklő. Kis üvegasztaloknál, apró székeken fiatalok ülnek. Söröznek, hangoskodnak." A múzeumigazgató lánya, Tóth Sára, az újjáépített Espersit-házban fogad. Végigkalauzol az egykori makói ügyvédlakás szobáin — Juhász Gyula-, Móra Ferenc-, József Attila-fotók, -dokumentumok között —, majd fotelbe huppanva keserűt sóhajt: — Súlyos pénzért hozattuk rendbe az épületet. Az ország másik végéből is érkeznek volt makaiak, hogy megnézhessék az emlékházat. Csak éppen az utca végéből nem járnak erre. Néha-néha kivezényelnek egy osztályt az iskolából. A diákok ácsorognak, nevetgélnek . . . A fiatal lány arcán nosztalgia. A régen voltakra emlékezik, akikre fentebb az író. Szomorúan mondja: — Mostanában nagy a befeléfordulás. A KISZ-gyűlésen is szótlanul ülünk egymás mellett, mint a sült halak. Bombáznak minket az adatok, értesülések, csak az a baj, hogy nem társaságban jutunk hozzájuk, hanem tévéből, rádióból, újságokból. Egyszerűen tudomásul vesszük a híreket, megemésztésükre, megvitatásukra nincs idő, sem igény. A kevéske kulturális rendezvényen ugyanazokat az arcokat látni, s akiknek el kellene jönniök, azok is jobbára otthon maradnak. Előfordult, hogy egy iskola tanulói adtak műsort, de a tanárok közül is alig néhányan voltak kíváncsiak rá. Érdeklődés hiányában megszűnt a klubunk is. Ráférne a városra egy kis szellemi pezsgés. Szegények szalonnája Igy nevezték a vöröshagymát. „Egy fedél alatt lakott, egy úton járt a zsellérnyomorúsággal. Az igénytelenség jelképe lett, de közben Ízletes ételeinknek büszke fűszere is!" — mondja egy hagymakertész. ,,E fűszernövény egymásra boruló rétegei magukba zárták, ölelték a makaiakat. Évszázadnál hosszabb ölelkezés után már nem lehet eldönteni, a hagyma fogja-e szerelmeseit, vagy ők nem eresztik azt. Összenőttek" — elemzi a sajátos kapcsolatot termény és ember közt az író. ,,A makói földműves bolondja a földnek. De csupán azért, mert hagymát dughat belé" — tartja egy helyi mondás. — Makó gazdaságtörténetében a hagymakultúra előiskolája a szőlőművelés volt, melynek első virágzása még a török megszállás idejére nyúlik vissza, de még 1740 körül is 500 katasztrális holdra volt tehető a szőlők kiterjedése — magyarázza Tóth Ferenc múzeumigazgató. — A szőlőtermesztés a Maros áradásai miatt indult hanyatlásnak, a gyengébb makói bor pedig nem versenyezhetett a nehezebb hegyi borokkal, ezért a víz által elpusztult szőlőt a gazdák nem telepítik újra, sőt, a tőkéket szántszándékkal kivágják, és áttérnek a jövedelmezőbb veteménytermelésre. A hagyma csak a XIX. század második felében válik fő terménnyé városunkban, a gyökér és a sárgarépa azonban a mai napig megmaradt köztesnek. Gondosságot, munkát igényelt a hagyma, termesztési költsége tehát magas volt. A kapitalista világpiac pedig elégszer kibabrált a makóiakkal. Megesett, hogy az 5—6 pengőért megtermelt hagymától 1—2 pengőért kellett megválniuk. A hagymások azonban makacsul ragaszkodtak terményükhöz, kötötte őket a szeretet, a kivételes szakmai hozzáértés. — Köti-e most is! — kérdezem Csertus /stvóntól, az országos hírű Kossuth Termelőszövetkezet elnökétől. — Leginkább a ragaszkodás — hangzik a válasz. — De csökkentjük a területet. A tíz évvel ezelőttinek most alig 40 százalékán termesztünk hagymát. Igaz, a gépesítéssel, a különböző kemikáliákkal elérjük az akkori termést. A makói hagyma különlegessége, hogy három év alatt válik árusítható terménnyé: először a magot vetjük el, a másik évben a magból serkent dughagymát, s csak azután terem meg az illatos, zamatos húsú vöröshagyma. A kockázat nagy, az ára alacsony. Az ország többi vidékén kihagynak egy ciklust, ez a módszer termelékenyebb, jövedelmezőbb. Csakhogy — ha aromában némelyik vetekszik is a mi hagymánkkal — szeptembertől áprilisig nem raktározható, ezért nehéz „leváltani" a makóit ... A kutatók egyelőre nem rukkoltak elő jobbal, ízletesebbel ! A szövetkezeti elnök panaszkodik a kereskedelemre, amelyik „nem terményt, hanem árut vásárol", a feldolgozókapacitás szűkösségére, szól arról, hogy 1978-ban vagy 400 vagonnyi hagyma vált „múmiává", mert nem tudtak mit kezdeni vele. Szerencsére, a makói hagymatermesztés megmentésére az állam is gondolt, ezért jelentős összeget fordíthatnak a gazdaságok gépesítésére, a ZÖLDÉRT pedig óriásraktárt és hűtőházat épít. Urbanizálódott-e a paraszti réteg! Ezzel a kérdéssel már Kozsuch Istvánhoz, a termelőszövetkezet párttitkárához fordulok. — Négy nagyüzemi módszerrel dolgozó termelőszövetkezet van Makón, de még mindig sok ezer kisgazdasag is működik, gazdáik azonban már többnyire kétlakiak — feleli. A tanyákon, a kisebb falvakban egyre kevesebben laknak, húzódnak be Makóra. Aligalig vesznek régi házakat, a zömük újat épít, összkomfortosat. Az otthon pedig formálja a szokásokat, átalakítja a hagyományokat, s ha lassan is, de új életviszonyokat teremt. Az emberek 15 UHBIIWIZnLODO ORSZÁG
