Budapest, 1979. (17. évfolyam)

6. szám június - Csigó László — Jávor Ottó: Faluk Budapesten

A város éltet és véd. Ezért fogják körül a falvak, apró őrszemek a tornyok árnyékában. Ha pusztul a város, vele pusztulnak a falakon kívüli települések, sőt, ők először. Gercsény, Budaszentlőrinc, Lógód már csak néhány rommal vagy utcanévvel jelzi saját emlékét. S hány falut temettek be teljesen a történelem földcsuszamlásai! Ám az ember találékony, szapora és merész. A 18. századtól Budát meg Pestet ismét falvak lánca övezte. Maga a város, Pest, „ez óriási méhkas", ahogy Az alföld költője, Petőfi, urbánus elfogultságában nevezte, nagyságát tekintve ekkor még óvodás korát élte, s nemigen merészkedett a Hatvani kapun túlra, vidékre. A kiegyezés utáni kamasz is csak óvatosan nyújtogatta tagjait. Jókai kései regényében, A gazdag szegényekben a mai Keleti pályaudvar helyén még indóház áll; az Üllői út mellett szőlők, káposztáskertek. A Pál utcai fiúk a Nagykörút közelében védték a grundot. A 20. század elején a falvak is, bár a villamossínek közelebb hozták őket, őrizték különállásukat. „Néma falun lakom én" — panaszolja Babits 1912-ben Rákospalotán, hol „Nádas eresznek alatta topázszemü tengericső csügg." Budapest nagy lélegzetvételéhez a századunk közepén beállott társadalmi- és életformaváltozás adta az erőt, az tette szükségessé a város határainak kiterjesztését. A kukoricatáblák immár egyazon városon belül irigykednek sárgán a margitszigeti rózsakertre, az