Budapest, 1979. (17. évfolyam)

6. szám június - Keresztury Dezső: Otthonaim, szülőföldjeim, műhelyeim

síink után, nagy kockázatot vállalva, megszereztük a Kertet. Hosszú keresgélés után találtunk egy rendes gyümölcsöst, kis házzal Budafoknak a Kamaraerdő felé eső szélén. Sokáig csak a törökbálinti HÉV-vel lehetett megközelíteni; amikor mi megvettük —lassú részletfizetésre — éppen elkészült az új balatoni műút; ott hágott fel az érdi fennsíkra a kert felső végénél a budaörsi tűkanyar. Ennek a háznak-kertnek külön története van; ide főképpen két okból tartozik. Először is: az ő sorsa kicsinyben az enyémnek példája. Vakreménnyel kockáztatva vágtam bele, hogy megszerezzük, kétszer teljesen kifosztották, háromszor újraépítettük, de többször is újjászülettünk csendjében, jó levegőjében és az erőfeszítésben, hogy azért sem adjuk fel. Feleségem még ott tölthette utolsó derűs nyarát, én magam évek óta oda vonulok el nyaranta, s amíg lehet, kertészkedem, szőlőt, gyümölcsfát gondozok, dolgozom. Ott írtam nem egy könyvemet, s ott szeretnék befejezni még néhányat. Odahozta utánam a baráti szeretet dédjeim malomkő asztalát, az egyetlen darabot, amit a nagy árvízben megőrizhettem. A Kert minden fővárosi lakásváltoztatásom idején megmaradt a háttérben, mint az otthon, újraszülőföld és mindig alkalmas műhely képviselője, hűséges őrzője. Emlékeimben és mai életemben is még két épület kapcsolódik hozzá: ezek mintegy visszahívnak ifjúságom, gyermekkorom boldog idejébe, mintha a maradandóságot hordoznák az irgalmatlan változásokban. Az egyik apám egykori háza Zalaegerszegen. A város arrafelé növekedett: a kis mintagazdaság telkekre hullt szét, s nagyrészt teleépült modern házakkal; külön ajándéknak érzem, hogy az utcát, amely most kettészeli, Bartók Béláról nevezték el. A műemlékekben oly szegény s oly egészséges arányérzékkel fejlődő város tanácsa szépen rendbe hozatta, alkotóházzá és fiókkönyvtárrá alakította át a ma már műemléknek számító épületet; a múlt nyáron avattuk fel, s háromszor is laktam benne újra. Nemesgulácsból egy falucsoport központja lett. Óvodára, gyerekek napközi otthonára volt szükség s öregapám házát — amelyből időközben, sajnos, egyre rombolódé cigánytanya lett — megvette az állam, újjáépítette, s most gyerekek csapatai játszanak-nevelődnek benne. Ezt is meg-meglátogatom. Megújulása öregedő szívemet is megújította. tek, s én arra kértem Ortutay Gyulát, helyezzen át a Széchényi Könyvtár kézirattárába, mert „vezető állásra" a megváltozott körülmények között nem tudtam volna vállalkozni. 1950-ben tehát átköltöztünk abba a házba, amelyben azóta is lakom. A század elején építették, olyan tartósra, hogy két bombázást, ágyúzást is kibírt; az ostromok utáni lakásínség idején azonban egy falura való család lakótelepévé lett. De azért, vállalva a kettőből összetákolt lift kihagyásait, a tető beázásait, a zsúfoltságot: megvoltunk. Most jószerint csak egymagam vagyok benne. Különös játéka a sorsnak: dunántúli létemre, ha a fővárosban, mindig csak Budán szerettem lakni, s életemben leghoszszabb ideig — immár több mint negyedszázada — itt lakom, most éppen Pest tetői fölött, egy belvárosi ház ötödik emeletén. Megszoktam a lakást, amely valami-A volt Eötvös collégisták közgyűlése, 1937. december 19. Kodály előadást tart féle élő múzeumként Őrzi, amit a magyar kiejtés romlásáról. Középen Eckhardt Sándor, én az asztal végén életünk folyamán idesodort az idő, s idegyűjtött a szeretet meg a kedvtelés: könyvtár, bútorok, porcelánok, képek, csecsebecsék, s persze: munkaeszközök is, hangszerek, íróasztal a hozzá tartozókkal, rádió, televízió, mosógép s ami még kell. Kicsit magányos otthon, elnémultak hangszerei, megfogyatkozott társasága, legfeljebb az írógép kopog. De azért élve már aligha költözöm el belőle: nem mernék még egy hurcolkodásra vállalkozni, s közel is van mindenhez, ritkán kell közlekedési eszközre szorulnom. A Széchényi Könyvtárt is sikerült valamennyire otthonos munkahellyé alakítanom. Varjas Béla, az akkori főigazgató s munkatársaim egyaránt szívesen fogadtak. Hamarosan kiderült, hogy okosabb feladatokat is elláthatok a puszta anyagfeldolgozásnál. Sokféle szervező munkát végeztem tehát. Az elvállalt osztályokat igyekeztem — az akkoriban szinte kötelező „topis" divattal szembefordulva — csinossá, otthonossá tenni, s ki is léptem a könyvtár falai közül. Főként az akkoriban felnövekedő Petőfi Múzeummal együttműködve sok irodalmi kiállítást szerveztünk, emlékházat tettünk rendbe s rendeztünk be — régi otthonok emlékét idézve. így újra bejártam az országot, s újra műhelyemmé, otthonommá lett a romjaiból nehezen feltápászkodó kis haza: most már véglegesen vállalt szülőföldem a szűkebb zalai pátrián túl is. 7-A természettől azonban pesti lakosként sem tudtam elszakadni. Három-négy évvel hazaérkezélllyés Gyulával 9