Budapest, 1979. (17. évfolyam)

6. szám június - Keresztury Dezső: Otthonaim, szülőföldjeim, műhelyeim

vadgesztenyefák borultak horganylemezzel fedett teteje fölé; árnyékot ezek adtak ugyan, de nem enyhítették az eső zengő dobolását. Lombfürészelt faráccsal szegett, vadszőlővel, lila akáccal befuttatott veranda helyettesítette nyáridőn a nappalit; itt zajlott az élet, no meg a külön bejáratú konyhai traktusban, ahol egy tucatnál jóval több ember számára készült naponta az étel. Ebben az otthonban, amelynek néhány kedves biedermeier bútorára, kellemes hűvösére, légyzümmögéses, méhdongásos hangulatára, és néhány nagyon is tragikus eseményére jól emlékszem, nagyrészt csak a nyarat töltöttem, no meg a hosszabb ünnepeket az iskolai szünetek idején. A tanévet Pesten, ahol valóban szigorú gimnáziumban újra jó tanuló, de egyben tornász, szavaló, ünnep- és versenyrendező lettem. S belekóstoltam a kollégiumi életformába, amely aztán szinte két évtizedre részem lett. Az igazi azonban akkor is a falusi élet volt; majorral, szőlőkkel, a „mezei szorgalom" ezernyi örömével, gondjával, fáradozásával. Számomra, akit apám halála, kamaszkorom feltisztulása már a magányos nagy kirándulások, a tanulás, a véget nem érő olvasások, sőt az irogatás hívévé tett tele életre szóló élményekkel s tele mindinkább növekedő magánnyal is; mert hiszen hamarosan én is — mint akkori nagy eszményem, Berzsenyi Dániel — a „különöske" hírébe keveredtem; fekete bárány lettem a nyájban, nem vadásztam, nem lumpoltam, Egry József társaságát kerestem, Adyért, Babitsért, Kosztolányiért lelkesedtem, s a modern világirodalomról írtam többtételes előadást az önképzőkörnek. Talán ezért is nem volt olyan nagy a család megrökönyödése, amikor bejelentettem, hogy tanár leszek, felvettek az Eötvös Collégiumba. A Collégium többszörösen is otthonom, szülőföldem és műhelyem lett. Magyar—német szakos egyetemistaként végigjártam az ott megjárandó lépcsőket a gólyaságtól a szeniorságig. Gombocz Zoltán, Horváth János, Kleinmayr Hugó tanítványa voltam; koplaltam, fáztam is eleget az összeomlást követő nyomorúságban, a ridegen berendezett, négyszemélyes, kétszobás családi lakosztályokban, a sajátos etikettet követő ebédlőben, a fel-felparázsló vitáktól fűtött társalgóban, a szerzetesi fegyelmet és munkaerkölcsöt követelő szakórákon; igazi otthonom: szellemem szülőföldje mégis a könyvtár lett, ahol megtapasztalhattam a szabadpolcos rendszer minden előnyét és felelősségét, s ahol bilincstelenül csaponghatott „kalandor" szellemem, mert hiszen nem tartoztam a magukat egy egész életre s nagy karrierre szóló sajtba bevevő szakbarbárok közé. Megtanultam tanulni, de sportoltam is; sokat jártam a budai hegyeket, „dögész"—„filosz" labdarúgó-mérkőzésen én lőttem a filoszok egyetlen gólját, és erre „szépléleknek" becézett, rejtőzködő költőként legalább olyan büszke voltam, mint arra, hogy Bleyer Jakab megvető kételye ellenére is becsületesen megtanultam németül. Aztán, egy évtized múlva, tanára lettem a Collégi umnak Gombocz Zoltán kívánságára a Horváth János egykori tanszékén. A kietlen tantermek, az egyre gazdagabb könyvtár újra műhelyemmé lettek: nemcsak óráimra készültem fel alaposan, hanem másfajta, bár nem semlegesebb kapcsolatba kerültem az ifjúsággal is. Az idők nehezedtek, én Berlinből tértem haza, ahol tanúja voltam a nácizmus kibontakozásának, megismertem a hódító szándékokat, s nagyobb távlatokból láttam az itthoni veszedelmeket. Minthogy nem csináltam titkot meggyőződésemből, érthető, hogy hamarosan megvádoltattam az ifjúság megrontásával, de életre szóló barátságokat is köthettem nem egy tanítványommal, akik közül, sajnos, annyi kedveset kellett elsiratnom. Nem messze a Collégiumtól' a mai Móricz Zsigmond körteret akkor még félig betöltő kis park oldalán épült modern házban sikerült ügyes beosztású kis lakást szereznünk; berlini modern bútorainkkal rendeztük be. Hamarosan baráti találkozóhellyé lett, mert — a Pester Lloyd másodállású rovatvezetőjeként, de egyéb kapcsolatok révén is — belekerültem a hazai irodalom vérkeringésébe, jó barátságban voltam a Nyugat mindhárom nemzedékével, s feleségem értett hozzá, hogy trakták nélkül, főként friss szellemével, zenélésével meg híresen jó teájával kellemes otthont teremtsen baráti körünknek. (Milyen különös, egyszerre megrendítő és felemelő élmény volt nem sokkal később a kicserélt utcafeliratokon, az újonnan elhelyezett emléktáblákon és köztéri szobrokon találkoznom egykori vendégeinkkel!) A nehéz időkben az a kis lakás — inkább becsületből mint politikai ambícióból — afféle „Titó-tanya" lett, ahogyan egy kedves lengyel menekült s menekített barátunk nevezte; az ostrom hosszú hetei alatt sem tudtunk lemenni az óvóhelyre, mert tele voltunk illegális vendégekkel. De veszélyeztetettségében is kedves tanya volt; nem szívesen költöztünk át belőle az Eötvös Collégium igazgatói lakásába, 1945-ben. Ezt a háromnegyed részben rommá lőtt épület egyik épen maradt sarkában lehetett helyrehozni, s bár oda helyeztem át az irodákat, mégis túl nagy, hideg, nehezen rendben tartható volt. Két előnyét azonban értékelnem kellett: magában a házban irányíthattam, teljes kétkezi személyes részvétellel, az anyagi és szellemi újjáépítés munkáját, s azután — mikor egy időre szükség volt erre is — a rommá lőtt városban alkalmassá lehetett tenni a főhivatali-diplomáciai reprezentációra is. A Collégium újjáépítése akkor fejeződött be, amikor végre gyakorlatilag is újra visszatérhettem bele. Akkorra azonban másképpen lett újra barátságtalan, tüskés otthonommá a kitörni készülő vulkánon lebegő Collégium; de lett igazán szívem-lelkem gyermeke is, amelynek összeomlására csak Arany szavaival tudok emlékezni: „Nagyon fáj, nem megy..." De itt közbevetőleg fel kell idéznem a berlini éveket. A német főváros bizonyos értelemben újra szülőföldem lett, s főként egészen más, sokkal tágabb kilátást nyújtó műhelyemmé. Farkas 7 Családi kép, a felső sorban kétoldalt szüleim, elöl, középen én Nagyszüleim tornácos háza Nemesgulácson