Budapest, 1979. (17. évfolyam)

6. szám június - Keresztury Dezső: Otthonaim, szülőföldjeim, műhelyeim

Csigó László felvétele és reprodukciói KERESZTURY DEZSŐ Otthonaim, szülőföldjeim, műhelyeim i Arra kértek, írjak otthonaimról. Elgondolkoztam a szó jelentésén. Azon, hogy mit fejez ki a közhasználatban, s milyen személyes emlékekkel, vággyal és valósággal telik meg számomra. Az otthon jelenthet házat, kertet, lakást, családot, szülőföldet, esetleg hazát vagy akár a Földet: lehet főnév és határozószó, alany, tárgy vagy állítmány; a legellentétesebb érzésekkel telítődhetik: udvaros holdtáj és mindennapi száraz környezet; örökség, alkotás, kiröpítő fészek, börtön; nekem, aki sohasem szerettem kávéházba járni, s hivatali teendőim gyakran fonódtak össze önálló munkáimmal: műhely is. Mennyi öröm és gyötrelem, védettség és kiszolgáltatottság! Hogyan próbáljam felidézni egykori otthonaimat, mikor már rég elmerültek az időben, nyomuk legfeljebb képeken maradt; egy-egy bútor, eszköz, írás, törmelék üzen utánam, vagy hányódik, vetődik új otthonok, műhelyek részeként. Az emberek, akik formálták, betöltötték őket, nagyrészt árnyak már; amit itthagytak, gazdátlanná lett, vagy gazdát cserélt, lerombolódott, vagy újraformálódott. Néhány egykori otthonomat — bánatomra vagy örömömre — változó arculattal újra meg újra láttam; akad olyan is, amelynek megmentésében, átalakításában részt vehettem. ők maguk is megváltoztak tehát, s alakult hozzájuk való viszonyom is. Róluk magukról írjak-e, sorsukat követve s velük egy félszázadnyi viharos magyar és európai történelmet, vagy emlékeimről: egy pályakép részleteiről, melyet egyformán alakítottak az alkat és a körülmények, a jellem és a sors fordulói ? 2 Zalaegerszegen, ahol születtem, két otthona is volt gyermekkoromnak. Apám elkötelezett híve, kicsit nevelője, egy ideig gazdája is volt a városnak, amelynek szolgálatába belerokkant. Két házat épített; így olvasható ez, nem műveltető alakban, azon az egyéniségéhez illő, puritán emléktáblán is, amelyet a gondos szeretettel helyreállított nyaralóházon helyezett el tavaly a város. Ez a „hegyi" hajlék egy példás hozzáértéssel elrendezett és karbantartott kis mintagazdaság közepén állt a Jánka egyik fiadombján. Gyermekkorom igazi otthona volt, mert nagyon szerettem fára mászni, kertészkedni, gyümölcsöt szedni, szántás-vetésben, szüretelésben, méhészkedésben kotnyeleskedni, s aztán — már önfejű kamaszként — kalandozni, elbújni, olvasni és verekedni. Érthető, hogy ennek az első otthonnak emlékei főképpen a szabad természethez kötődnek, napfényben vagy jégveréses viharok sötétjében kelnek életre. Anyám szerint ebben a házban születtem; nővérem szerint a városiban. Ezt a városi házat is maga tervezte apám, s mivel a technikai és társadalmi haladás híve volt, ez az otthon mindennel fel volt szerelve, amit egy akkor igazán modern lakás egészséges működtetéséhez szükségesnek tartottak: villanymotor hajtotta vízvezetékkel, vízszűrővel, melegítővel, fürdőszobával volt ellátva; esslingeni redőnyök védték az ablakokat, s apám irodájában telefon is szólt. Anyám asztalánál a népes családot — négyen voltunk gyerekek — mindig kiegészítette néhány vendég, ingyen kosztos tanulógyerek, akik éppen „napot ettek" nálunk. A ház tágas és száraz volt; ritkaság a derékig nedves egerszegi épületek közt. A nagy nappali szobában éltünk; szüleim a fiúgyermekekkel együtt ott is aludtak; ott folyt az ébresztés, étkezés, tanulás, nevelés; ennek megfelelően el is nyűvődött; mellette volt a lányok szobája hófehér bútorokkal; aztán az ünnepi nagy étkezések helye, erkéllyel a térré szélesedő utcakereszteződés felé — innen lestük apám teleszkópján a Halley-üstököst —, amellett egy szalon apám szép könyvszekrényével, néhány obligát tájképpel, virágcsendélettel. Ide csak jeles vendégek elé kerülhettünk illendő bemutatkozásra; aztán még egy vendégszoba következett óriási ággyal, néhány magas növésű vendég tiszteletére, ide ritkán léphettünk be, nehogy elhomályosítsuk a ragyogó tisztaságot. Mi volt még? Igen, a lépcsőház! Sima karfáján remek volt lecsúszni, pláne, ha rohanni kellett a gimnáziumba. Ez most is úgy áll, mint régen; a megye egyik nagy emberének, Zrínyinek, a költőnek nevét viseli; sajnos, diákkoromban hadikórház volt, az iskola a második emeletre zsúfolódott. Jeles tanulóként indultam, még „önnevelők körét" is alapítottunk — nálunk ülésezett —, s amikor az olvasás dühe uralkodott rajtam, kölcsönkönyvtárt; azután, amikor apámat mind jobban elsodorta a világháború hátországi szolgálata, engem meg a moziláz és a csavaroghatnék, elromlottam: ideje volt, hogy a szigorú hírű Rákócziánumba küldjenek. 3 Akkor azonban — 1918-tól kezdve — már anyai öregapám nemesgulácsi háza lett otthonom, lelkem szülőföldje; serdülőkorom műhelye. Nemesgulács akkor még virágoskertek, gyümölcs-, akác- és fenyőfák lombtengerében fürdő, tündéri falu volt, a világ egyik legszebb — talán túlságosan is fényesre, egyformán méltóságos tágasságúra és bensőséges zártságúra fogalmazott — tájának ölén. Persze csak látszatra volt tündéri: a gyermekkoromban még kiterjedt kiöntésekkel nedves völgy párája ősszel, tavasszal fojtó köddé sűrűsödött; a vidék ifjúságát minden pár évben megtizedelte a tüdővész. Nagyapám „kastélyát" — ahogy arrafelé a nagyobb házakat nevezték — a múlt század végén az akkori lehetőségek szerint modernizálták, tágasra és egészségesre építették; udvarok és kertek közepén állt; óriási dió- meg 6