Budapest, 1979. (17. évfolyam)

5. szám május - Vértesy Miklós: A Fehérvári út

ber van, akinek jártasságával nem kivételezett helyzete, hanem kötelessége növekszik, akkor nem létesítményben és ellátásban, helyesebben: nem elsősorban ezekben gondolkodnánk, hanem a cselekvőerő kibontakoztatásának különféle formáiban, minden úton-módon való fölszabadításában. Ha közös művelődésről beszélünk, azon nemcsak együttes jelenlétet, hanem a rejtett készségek és képességek föltárását, fejlesztését, gyümölcsöztetését is értjük. Ez azonban nem teremtődik meg magától, és egyáltalán nem biztos, hogy a nagy művelődési központok garantálják ennek kivi rágoztatását. Félő, hogy ezekből, a jelenlegiekből és a leendőkből egyaránt kimaradnak azok, akikben a művelődés nem tudatos akarat, akik nem tudják, hogy a biztos világnézet egyenes utat jelöl a világban, s ennek megteremtésében milyen nagyon segíthet akár egy csillagász kör is, akik nem tudják, hogy helyismereti tájékozottsággal otthonosabban érzi magát az ember környezetében, hogy egy honismereti kör országnyi ra tágíthatja magát az otthont; akik nem értik, hogy a közös éneklés nemcsak zenei, hanem közösségi élményt is fakaszt, akik — folytathatnám meg. Ők vannak többen. ők vannak többen, a közösségi művelődésben részt nem vevők, részt nem vállalók. Értük s valamennyiünk otthonosságáért kéne megteremteni a kultúra palotáinak „előszobáit". A lakásokhoz, az emberekhez közelebb; a ház előtti zöldterület sarkában, a feleslegesen megépített szárítóhelyiségben, mosókonyhában, az ilyen célra épített szobában. Tán egyszerűbben létrehozhatók, mint az önálló és nagy épületek, s hamarabb sokasíthatok; kialakulásukhoz inkább kell gondosság és akarat, mint pénz; s ez sem megvetendő szempont. A berendezés összejöhet magától vagy elkészül közös munkával, de nem is ez a lényeg, hanem a megjelenő szomszéd, az ott tanyázó ezermester, a bekukkantó tanácstag s az ügyeletes lakóbizottsági felelős; bekopoghat a népművelő is, de,,népművelővé" válnak az emberek maguk. Információ kapható a tanácsról, a környékbeli szolgáltatásokról, s a közeli művelődési otthonról is, igen; valamennyi olyan tervről, tényről, ismernivalóról, ami a mindennapi életet alakítja, befolyásolja, könnyíti. Ahová vendégeivel odamehet az, akinél kicsi gyerek miatt esténként már nem hangozhat el hangos szó; ahol esküvőt is tarthat a házban lakó család. Ahol átjátszható a legújabb tánczene is akár; ahol saját szerszámokkal bárki barkácsolhat. Ahol föllelhetők azok, akik programozzák az egészet: a cselekvőképesek, a tenni akarók. A tenni akarók, akik közül néhány most is teszi a magáét; szervezetlenül, esetlegesen; annak, akivel véletlenszerűen összeakad. A padon hallom időnként a csudálatos történeteket a nyugdíjas óvónőről, aki valamelyik ház valamelyik emeletének összes gyerekére szívességből vigyáz, ha a szülők moziba, színházba vagy vásárolni mennek. A pedagógusról, aki néhány házbeli gyereket, esti iskolában tanuló felnőttet korrepetál. A villanyszerelőről, aki biztosítékot cserél annak, akinek kiismerhetetlenül bonyolult az elektromosság. A lakatosról, aki pizsamában, papucsban is a házbeli segélykérők, a kulcsot elvesztők rendelkezésére áll. A szövetkezeti bedolgozóról, aki szívesen ad kötési tanácsot, ügyetlen ujjakat türelemmel igazítva. A lakóbizottsági elnökről, aki jogász lévén, kézikönyveiben keres választ a hozzá fordulók kérdéseire. A mérnökről, aki okos szóval magyaráz a víkendházat építőnek és a kertészről, aki aznapi tanácscsal segíti a kerttulajdonost. De vajon mindenki felleli-e, vajon mindenki megkeresi-e őket? S ha tudja, hogy ő az, akire szüksége van, megszólítja-e ismeretlenül? Ha lenne a házban egy hely, ahol könnyen oldódhat a nyelv — talán. A mindenki szobája, ahová betérve bárkit megszólíthatnánk. Ahol ismerőssé válnának az ismeretlenek, ahol segítséget kaphat mindenki abban, amire éppen szüksége van. Ahol, ha valamit készítek, lenne, aki belejavít, ahol, ha valamit olvastam, lenne kinek ajánlanom. Ahol a hirdetmények nemcsak kifüggesztődnek, hanem megbeszélhetők, ahol az utasítás kéréssé válik és lehet vele vitatkozni. Ahol a program általunk alakul, s így tényleg a miénk, s ahol mindenki csak lakó lévén, egyformán érvelhet. Ahol éppen abban mérettetünk meg, amiben oly ritkán: emberségünkben. Ahol, miután magunk között vagyunk, biztosan megszólalnánk, sőt, ahová azért megyünk, hogy megszólalhassunk. Nemcsak mint most: egy köszönésre. Beke Pál VÉRTESY MIKLÓS A Fehérvári út 1830 körül Matkowitz A. L. litográfus részletes térképet készített a főváros környékéről. Eszerint akkor a Gellérthegy mellől két országút vezetett Promontoron — a mai Budafokon — át dél felé. Az egyik, a kissé kanyargó, Ó Promontori út (Alte Strasse nach Promontor), a mai Budafoki út, amelyen a XIX. század elején kátyúk, mocsaras szakaszok, buktatók nehezítették a kocsik haladását. Az utat nem javították ki, ehelyett újat építettek, amely a mai Móricz Zsigmond körtértől nyüegyenesen haladt Budafok határáig. Ez az Üj Promontori út jóformán teljesen átvette a réginek a forgalmát. Neve később Székesfehérvári, majd Fehérvári út lett. A múlt 1819-ben a ráckevei koronauradalom felparcellázta Promontor északi részét, hogy itt zsellérjei számára 50 házból álló „szép, szabályos" községet létesítsen: Albertfalvát. A település egyetlen utcából állt, az Új Promontori útból, amelynek két oldalán sorakoztak a kis házak. Az 1838-as árvíz valamennyit romba döntötte, de tulajdonosaik újra felépítették. Századunk elejéig ez volt a Fehérvári út lakott szakasza. Az út többi része mocsaras kaszálókon haladt keresztül. Csak a közepe táján árválkodott egy kis országúti fogadó, a Széna csárda. Később ez düledező kocsmává süllyedt, ahová jobbára csak a közeli szeméttelep guberálói tértek be egy-egy kupica pálinkára. Ma már nincs meg. A Fehérvári úti célforgalom ilyen körülmények közt rendkívül gyér volt. Annál élénkebb volt és egyre élénkült a távolsági forgalom. Az évek múltával gyors iramban szaporodtak a Budafok, Nagytétény és a távolabbi vidék, Székesfehérvár, Szekszárd, Pécs felé haladó vagy onnan jövő járművek. Az 1920-as évek vége felé mindennaposak lettek a forgalmi dugók; különösen az út folytatásán, Budafok keskeny, macskaköves utcáin torlódtak össze kocsik, autók. A Fehérvári út tehermentesítésére építették a harmincas évek elején a Tétényi fennsíkon át vezető balatoni utat, az M—7-es pálya elődjét. Mellékutcái közül említsük meg a Bártfai utcát. Szép kettős fasort ültettek mentén azoknak a fürdővendégeknek a kedvéért, akik gyógyulást keresve erre kocsikáztak ki a Tétényi úti Erzsébet sósfürdőhöz. A Fehérvári út első, a Gellért tértől a körtérig terjedő szakaszát 1920-ban az Átlós úttal egyesítették, és Horthy Miklós útnak nevezték el. (Ma Bartók Béla út.) Az Albertfalván át vezető szakasz sokáig az Erzsébet királyné, majd a Szabadság út nevet viselte, három évvel ezelőtt, 1976-ban azonban, nagyon ésszerűen, a Fehérvári úthoz csatolták mint annak folytatását, szerves részét. Az út ma kb. 4 km hosszú. Teljes egészében a XI. kerülethez tartozik: Kelenföldet választja el Lágymányostól. A körtér A Móricz Zsigmond körtér eredetileg csak a Fehérvári út kiöblösödése volt. Gyermekko-29