Budapest, 1979. (17. évfolyam)

5. szám május - Beke Pál: Saját művelődési otthonunk

r Sajót művelődési otthonunk Ha a számomra elérhető természetben, a házak közti füvön olvasom el az újságot, s a padot úgy fordítom, hogy legalább ne lássam a percenként érkező buszokat s a villamosvégállomást: éppen egy tízemeletessel kerülök szembe. Egy hármas ablaksor és egy magányos ablakszem ad ki egy lakást. Az ablakokban emberek. Köszönhetnék nekik, hiszen lassan már ismerem őket. Mindegyiküknek külön-külön persze, mert ők egymást nem látják. Legtöbbjük csak könyököl és néz. Néhányuk cigarettázik. Kettő bámészkodás közben az újságjába pillant. Az egyik eszik. Valamelyikük egy idő után biztosan kiáltani fog; nem a szomszédnak, hanem a körülöttem játszó gyerekek valamelyikének. Saját gyerekének, saját unokájának. A gépi zajoktól terhes levegőben tán nem is a figyelmeztetésért kiált; emberi hangot akar hallani. Abban a házban, amelyikben lakom, ezeregyszáztizenketten élnek. Mellyel szemben ülök, abban sem kevesebben. A mögöttünk levőben, meg az azután és az azután következőben ugyanannyian. Több itt az egymás hegyén-hátán lakó, mint egy önálló városban, mint egy járás területén. Ismerős jelenség, épp elégszer volt már róla szó; gondjait és hiányait, a problémákra adható különféle válaszokat és magyarázatokat betéve fújjuk. A válaszoknak azt a részét is jól ismerjük, amely a közösségi létesítmények hiányát magyarázza. Ami a „létesítmények" szó alatt értendő, az a kulturális ellátás kialakult (írhatnám: megcsontosodott) modellja szerint mozit, színházi vendégjátékra alkalmas termet, kiállítócsarnokot jelent. Ez a szemlélet annyira sematizálódott, hogy ha mindezeket iskolai aulákban, pártkörzeti székházakban sikerül megvalósítani, nem beszélünk többé ellátatlanságról, hanem közönségünk közömbösségével magyarázzuk az üres széksorokat, s máskor majd kevesebb széket rakunk. Beruházásban, építőipari kapacitásban,épületben és rendezvényben gondolkodunk. Mintha másként nem lenne szervezhető a világ! Mintha másként nem teremtődhetne kulturális érték! Érdekes: a lakótelepek előtti időkre emlékezve egyre többször esik szó a hajdani életvitel melléktermékéről: aszoba-konyhás lakásokat övező függőfolyósókon, a házak ecetfás udvarán zajló egész napos közéletről. Minden lakás minden lakójának minden problémája ismert volt; burjánzott a pletyka, de virágzott a segítőkészség is; az egymáshoz szorított életek emberséget is teremtettek. Mondjuk ezt, emlékezünk rá, kesergünk hiányán, siratjuk; de miért nem próbáljuk meg az építőipar kényszerpályáiból kinőtt panelkolosszusokba átmenteni ebből azt, ami kedves és kellemes volt? Létesítményekkel akarunk ellátást adni, holott az intézményekkel adható lehetőség több vagy kevesebb, de mindenféleképpen más. Hazánkban a művelődés intézményeinek ma honos típusai közül a művelődési otthon alapintézményként deklaráltatott. Tömeges létesítésekor valamennyi hagyományos társadalmi gyülekezőhely megszűnt. Ez lett volna hivatott pótolni minden addigit és még annál is többet; ezzel egy időben biztosíttatott, a „művelődéshez való jog" alapján, mindenütt a kulturális ellátás. Sokak emlékezetében úgy él ez a kor, mintha délutánonként, esténként a munkapadtól egyenest a táncos csizmába ugrott volna a fél ország, miközben a másik fele agitátort hallgatott és faluszínháznak tapsolt, csasztuskabrigádban szónokolt vagy szakköri tagként okosodott volna. Az érdeklődők millióit rögzítő statisztikát igazzá fényesíti az emlékezet: soha jobb kort a tömeges művelődésre! Ami reánk maradt ebből, az leginkább az a hagyomány, amely gúzsba köti képzeletünket egy azóta már megváltozott társadalmi és kulturális közegben, amely változatlanul csak műsorban és változatlanul csak okításban gondolkodik; a színházi, a zenei, a képzőművészeti, a mozgóképüzemi ellátottságban, a kulturális fogyasztanivalá feltálalásában látja a művelődési otthonok szinte egyetlen feladatát. S ha valakinek az évről évre ismétlődő szakkörökre, tanfolyamokra, műkedvelő művészeti csoportokra indíttatása nincs, ha mást szeretne tenni, mint ami az ajánlott, az tornásszon a televízióval, nézze a Röpülj pávát; az programozza művelődését saját magának, ha tudja. * Ülök a padon, és nézegetem az ablakokból bámészkodókat. Átkönyöklik a. múló időt, mint ahogy átrohangálják azt a kiskölykök is körülöttem. Bújócskáznának, de nem rejtik el őket a csenevész bokrok. Fára, bódéra másznának, de lekergeti őket az éppen ottjáró ügyeletes rendvigyázó felnőtt; az ő időtöltése a rászólogatás. Babakocsit tologató fiatalasszony reménytelenül kerüli meg ötvenedszer a házat; miért menne másfelé, arra is csak ugyanilyet lát. Néhány srác követ rugdosva ténfereg. Néhányan a kocsijukat mossák. A mögöttem levő padon öregek mesélik unt. panaszaikat, hangjuk mint az imamalom. Az alig-cselekvés órái ezek. Vajon hány hozzájuk hasonlóan ráérő, de önmagát elfoglalni és elfoglaltatni nem tudó ember él a lakótelepeken? Hányan vannak, akik nem ismervén a folyamatos személyiségépítés módját, nem ismervén saját lehetőségeik és képességeik teljességét, nem tudván eligazodni a házhoz szállított információk és a városban valahol fellelhető lehetőségek tömkelegében, hagyják csak úgy eltelni az időt, hagyják megrekeszteni és bezárni önmagukat az éppen-így-alakult esetlegességébe? Számlálom magamban, hová lehet menni itt a környéken egyáltalán. Két plafonig-csempe étterem, egy presszó. Egy templom, időnként orgonahangversennyel. Az ábécék előtt újságos stand; ott kicsit összesűrűsödik a nép, de ez nem az együttlét kívánsága, a kínálat szűkössége csak. Egy körzeti párthelyiség, benne alkalmanként nyilvános műsor. Az iskolákban délutáni tanítás, maroknyi gyereknek szakkör, sportfoglalkozás. Ennyi. A rendszeres ücsörgés a padon véletlenszerű beszélgetésbe bonyolítja az embert. Egy öreggel, aki csak lakásán kívül dohányozhat, s akkor is csak a felesége által szabályozott számú cigarettát szívhatja el, az én csomagomból szerezhető pótmennyiség erejéig múltja vendége vagyok. Beavat a tetőfedőmesterség valamennyi csínjábabínjába. Szakmáját már évtizede abbahagyta, a maszek-munkákból is kiöregedett, de fiam gyakorlati órán készített hamutartóit néhány szerszámjával tökéletesre igazítja. Egy másik a szomszéd ház ezermestere; ha valami folyik, vagy éppen nem folyik, ha valami nyílik, vagy éppen nem nyílik, őt hívják. Kora reggeltől a tévé műsorkezdéséig föllelhető itt, a padon. Félórás bámészkodásaim révén ő is ismerősöm. A harmadik meglehetősen szófukar; a fák, a füvek bolondja. Locsolócsövet vett, megjavította a fűbe rejtett csapot és délutánonként a mindenki pázsitját öntözgeti. A facsemeték mellé husángot szerzett, dróttal kerítette a bokrokat is, legszívesebben a füvet is kerítés mögé zárná. „Mert maga is csak letapossa — mondja —. Miért nem viszi a padot a járda szélére?" Morog, nem kell figyelni erre. De céltudatos, elszánt szívóssága, hite, hogy a füvet frissen és zölden tarthatja egymaga, lenyűgöz. Vajon hány Ilyen cselekvőképes ember él e lakótelepen? Hány hasonlóan cselekedetre éhes ember él itt, a betonfarak között, csak éppen nincs miként, nincs hol és nem tudja, hogy kiért tegyen valamit? Vajon hány, valamiben járatos szakember bámul ki az ablakon, nem lévén oly szívélyes mint a fentiek? Akiknek csak indíttatás kéne, hogy mások hasznára legyenek. Másokéra, de ezzel önmaguk hasznára is. Vajon a bennük levő potenciális lehetőség nem olyan tőke-e, amit felhasználhatnánk; nem olyan energia-e, amit hasznosítanunk kéne? * Az óhajtott minőségi változás megfogalmazására az egész társadalom közös művelődését hangsúlyozzuk régóta a „nép művelése" helyett. Ha megértenénk, hogy a társadalmi együttlét e színterén nincs vezető és nincs vezetett, legfeljebb valamiben jártasságot szerzett em-28