Budapest, 1979. (17. évfolyam)

3. szám március - Az Iparművészeti Múzeum (Honismereti pályamunka)

Albin vallás- és közoktatásügyi miniszternek. Az irat Radisics európai látókörét, szakmai műveltségét és lényeglátását tükrözi. Rámutat arra, hogy a hazai iparművészet csak úgy fejlődhet tovább, ha széles nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezik. Itt és máshol is hangsúlyozza: célunk, az iparművészet módszereinek fejlesztése az eredmények közkinccsé tételén kívül úgy lehetséges, ha művészetünknek megvan a nemzeti jellege. Más népek eredményeit föl kell használni, de nem szabad szolgaian utánozni. Az ipari tömegtermelésben művészi színvonalat kell elérni. Ehhez a művészi egyéniség, a tehetség fölkutatása és kiteljesítése, az új nemzedék művé-Radisics mindenre kiterjedő figyelmét nem kerülték el a vidéki kiállítások sem. Ezek még az ötvenes évek nagy nemzeti felbuzdulásakor kezdődtek. Minden megye kiállította időközönként a maga értékes, művészi — vagy annak vélt — tárgyait. Radisics jókor felfigyelt rájuk, mert a 70-es, 80-as években itt is megjelentek a gazdag külföldi műgyűjtők, akik olcsón fölvásárolták az értékes tárgyakat. Radisics kallódó műkincsek sokaságát vette számba. Főleg a felvidéki bányavárosok és egyházi kincstárak szolgáltak sok meglepetéssel. Itteni tapasztalatait gyűjti össze a Magyar műkincsek három kötetében. A díszes kiadvány a millennium évészeti nevelése szükséges. Javasolja az iparművészeti iskolák egyikének gimnáziummá minősítését, ahol a nevelést, a képzést és a művészeti kultúra elsajátítását jól összehangolhatnák. A közízlés fejlesztésének egyik eszközét a sajtóban látja Radisics. Ezért a 8 a-as evekben megélénkül publicisztikai tevékenysége. De más tudósok Is egyre nagyobb teret szentelnek a szaktörténetírásnak. Az Iparművészeti Társulat jelentette meg 1885-től a Művészi Ipar című (máig létező) folyóiratot, és alakította meg 1890-ben a Műbarátok Körét. E fórumok föllendítették a szakkutatói, szakirodalmi tevékenységet. ß6 ben jelent meg, és a mai napig elismert szakkönyv. Az Iparművészeti Múzeum kezdeti időszakát a 80-as évek elejével lezártnak tekinthetjük. A gyűjtemény rendezése befejeződik, a nyilvántartásban rajz helyett leírás szerepel, kialakul a korszerű igazgatási és szakmai apparátus és az irattári rendszer is, amely azért fontos, mert általa kísérhetjük figyelemmel a gyűjtemény fejlődését. A rendszer alapját a korok, műfajok, áramlatok, a művészeti színvonal közérthető jellemzése és leírása, valamint a látogatókra gyakorolt hatása képezték. A gyűjtőmunkát elemzés és feldolgozás, majd publikálás követte. Főként időszaki kiállításokat rendeztek azért, mert ekkor még sok volt a magángyűjtemény, tehát egyszerűbb volt egy kisebb területről, például egy megyéből, rövidebb időre összeállítani a kiállítás anyagát. A 90-es években szaporodnak az állandó kiállítások. A külföldi gyűjtemény módszeres fejlesztését irányozzák elő; a 90-es évekből való a múzeum gazdag külföldi gyűjteménye. A Radisics által kiépített francia kapcsolatoknak köszönhetően Dellamare-Didot jelentős ajándékokat juttatott a múzeumnak. Az anyag ekkor már „kiterjeszkedik a művészeti ipar nagy birodalmának minden ágára, legyen az belföldi vagy idegen." Mégis túlsúlyban vannak a hazai tárgyak. A kortársak látták, hogy a művészet milyen fontos volt az ipari formák fejlesztésében. Ezért van a múzeumnak bőséges famennyezeti, kerámiai, hímzés és ötvösművészeti anyaga. Radisics a modern múzeumszervezés alapjait is lerakta. Meglátta a múzeum kettős funkcióját: „a hazai műipar emelkedése" és „a közönség ízlésének nemesbítése". Ennek érdekében olyan kiállításokat szervezett, amelyek érthetők és érdekesek mind a nagyközönség, mind a szakember számára. Ennek érdekében a tárgyakat úgy állították ki, hogy azok keletkezési körülményei és az iparba ágyazódásuk folyamata szembetűnő legyen. 1890-ben gróf Csáky Albin vallás-és közoktatásügyi miniszter a múzeumnak új épületet javasolt. A törvényhozás erre 1 264 450 forintot szavazott meg. Az Üllői úti palotát 1896. október 25-én avatta föl I. Ferenc József. Az épületet a magyarországi szecesszió első alkotásaként tartják számon. Ha szerkezetileg még nem is alkot újat a tervező, Lechner Ödön, de a díszítésben már kialakítja egyéni stílusát, szerencsésen ötvözi az indiai-arab és a magyar népművészet ornamentikáját. Az épület átadása után Radisics arról ír a Művészeti Ipar című folyóiratban, hogy vállalkozásuk nagyságával nem állt arányban anyagi lehetőségük. A harmónia és szépség mellett arra is gondolniuk kellett, hogy a palota megfeleljen rendeltetésének: kiállítások rendezésére alkalmas legyen. A múzeum gyarapodásának a világháború vetett véget, apadt az állami dotáció. A gyűjtési terület az erdélyi magángyűjteményekre koncentrálódott. Dr. Layer Károly, \ múzeum munkatársa fölmérte őket, és vásárolt is belőlük. A háborús veszélytől félő gyűjtők igyekeztek túladni gyűjteményükön, biztonságban tudva azt Budapesten. Legjelentősebb volt Sigerus Emil nagyszebeni gyűjteményének megvásárlása. 1917. június i-én írták alá a szerződést, a vételár 100 000 Korona volt, ezért 826 darabos készletet vásárolt a múzeum.