Budapest, 1979. (17. évfolyam)

3. szám március - Mihály Éva: Lakótelepek helyett városokat

MIHÁLY ÉVA Lakótelepek Helyett varosokat A lakástermelés buktatói Magyarországon a lakásügy az egyik legtöbb vitát kiváltó politikai kérdés. Ha nincs lakás, a hiánya, ha pedig van, minősége az, ami állandóan foglalkoztatja az embereket. A lakáshiány leküzdésére a kormány számos intézkedést tett, a lakásigénylők száma mégis egyre nő. A mai lakásigénylők között nagyon sok az olyan, aki már kapott lakást egyszer, de az vagy eleve nem felelt meg az igényeinek, vagy időközben a család szaporodásával kicsinek bizonyult. így sokan újra beállnak a lakásigénylők hosszú sorába. Éppen ezért szakmai körökben már régen vitatkoznak azon, hogy mennyiségi lakásépítéssel pótolhatók-e a hiányzó lakások. A probléma nem szűkíthető le arra az egyszerű kérdésre, hogy kis vagy nagy lakásokat építsünk-e, mert önmagában a lakás nagysága még nem dönti el, hogy az adott lakás alkalmas-e a benne lakóknak vagy sem. A lakásépítés eredményességét nem abban látom, hogy mekkora a lakások átlagos alapterülete, és hogy az évente átadott lakások száma mennyivel növekszik. A lakásigénylők számának kellene csökkennie és az újságok lakáscsere rovatainak kéne eltűnnie, hogy azt mondhassuk: eredményes a lakásépítés. Régóta mondogatják a szociológusok, hogy valami nincs rendben a lakásépítéssel. Nem arra a sokat hangoztatott tényre gondolok, hogy lakótelepeink sivárak, nem emberléptékűek. Az esztéti kai szem pontoknál sokkal lényegesebb egy lakótelep megítélésénél, hogy milyen a városszerkezetben elfoglalt helye: milyen távol van a belvárostól, mennyi az odautazási idő, milyen intézményekkel látták el, jó-e a levegője, és nem utolsósorban: otthonává tud-e válni a lakás a benne lakóknak. Majd ha megoldottuk ezeket és a hozzájuk hasonló problémákat, akkor vitatkozhatunk arról, hogy mai lakótelep-építészetünk milyen helyet foglal el évezredes építészeti kultúránkban. Az előbb említettek, azt hiszem, sokkal inkább befolyásolják az emberek közérzetét, mint az olyanok, hogy a házak szürke betonból épültek, vagy vakolat „Vénuszokkal" vannak díszítve. A város, a település fejlesztésében a lakásépítés az egyik legfontosabb tényező. A településnek nemcsak arculatát, hanem szerkezetét is döntően befolyásolja. A lakásszám növelése érdekében lakótelepek sorát építjük városaink szélén vagy a régi szerkezetbe teljesen esetleges módon beékelve. A régi szerkezetet szétdúljuk, anélkül, hogy helyette jobbat alkotnánk. A városok óriási méretűvé válását arra hivatkozva fogadjuk el, hogy ez világjelenség. Nem hiszem, hogy szocialista városépítésünknek szükségszerűen végig kell botladoznia azokon a buktatókon, amelyeket a kapitalista városfejlődés már megélt. Beszélünk szuburbanizációról, és elfelejtjük, hogy ez a spontán jelenség olyan gazdasági színvonalat feltételez, amely lehetővé teszi az eltávolodást a régi leromlott várostól, de semmiképpen nem jelentheti a tervszerű városfejlesztés alapját. Nem jelölhetünk ki szociális lakásépítés céljára területeket olyan távolságra a várostól, hogy a közlekedéshez saját autó legyen szükséges. Magyarországon ma az autó az átlagkeresethez viszonyítva még mindig luxuscikk. Az emberek életének minősége romlik, ha autóvásárlásra kényszerítjük őket. Emberközpontúbb szemlélettel kellene településeink fejlesztését átgondolnunk. Régóta beszélünk a belvárosok rekonstrukciójáról, de egy-két vidéki város kivételével nem sok történt a beszéden kívül. Pedig a belvárosok rekonstrukciója vagy rehabilitációja — hol, mi szükséges — fontos része volna az egész városszerkezetre kiterjedő településfejlesztésnek. Gazdasági és társadalmi szükséglet, hogy az elavult városrészekkel foglalkozzunk. Tarthatatlan az a szemlélet, hogy a külterületeken gazdaságos az építkezés, mivel ott tudunk gyorsan sok lakást építeni. Az ilyen, pénzösszegekkel közvetlenül kifejezhető magas és mélyépítési, valamint infrastrukturális költségeken kívül léteznek más, ily módon mérhetetlen, az emberek közérzetét, a gazdaságosságot közvetve befolyásoló tényezők. Például a jó emberi kapcsolatok léte vagy hiánya. A belváros rekonstrukciójának gazdaságossága mellett szól a belső területek nagyobb telekértéke, a közlekedésre fordított rövidebb idő, s az, hogy itt állnak a bensőséges városi környezetet teremtő történelmi és építészeti emlékek. A rekonstrukció társadalmi szükséglet is, mert ezekben az elavult városrészekben emberek tízezrei laknak szocialista világunkhoz méltatlan körülmények között; főként munkások, akiknek kulturális felemelkedését hiába várjuk, ha lakókörnyezetükön mit sem változtattunk az elmúlt 30 év alatt. Nem hanyagolhatjuk el ezeket a belső városrészeket oly mértékig, amíg a házak sorban összedőlnek. S e „romok" festegetésével pedig ne ámítsuk magunkat. A várostól távol eső lakótelepek építésével nem a lakáshiányt számoljuk fel, hanem mi magunk termeljük ma holnapi problémáinkat. Az a család, amelyik egészségtelen városi lakásából örömmel költözik ki ma egy lakótelepre, néhány év múlva már panaszkodik a közlekedésre, és igyekszik hasonló komfortúra, de belsőbb fekvésűre cserélni lakótelepi lakását. Igyekezve a két rossz közül a kevésbé rosszat választani. Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy átmeneti lakások százezreit építsük ma, és csak holnap vagy holnapután kezdjük el az átgondolt, alaposan előkészített lakásépítést és településfejlesztést. Egy lakás értékét egyrészt a város területén elfoglalt helye, a közvetlen környezet jellege, másrészt a lakás nagysága és használhatósága határozza meg. A városi területek értékének különbözőségéről már esett néhány szó. Az általános rendezési terv készítőinek volna kötelessége, hogy ne segítsék elő az ebből a szempontból csökkent értékű lakások létrejöttét. A lakások közvetlen környezetének jellegéért elsősorban az a várostervező felelős, aki a rendezési, illetve beépítési tervet készítette. Ezen a területen, úgy érzem, határozott javulás figyelhető meg. A lakóépületek, a gyermekintézmények és az üzletek elhelyezésekor általában érvényesülnek azok a városrendezési irányelvek, amelyeket e tudomány képviselői ma a legmodernebbeknek tartanak. Az épületek közötti terek kiképzésében, a gyalogos- és autóforgalom szétválasztásában már egy emberközpontúbb várostervezési gondolkodás körvonalai bontakoznak ki. Hogy ezek a lakótelepek mégis megmaradnak telepeknek, ahelyett, hogy városokká válnának, véleményem szerint nem a várostervezők hibája, hanem azoké, akik számukra programot adnak. 28