Budapest, 1979. (17. évfolyam)

3. szám március - Mihály Éva: Lakótelepek helyett városokat

Differenciált igények — uniformizált lakások Városépítésünk feladata: az égető lakáshiány megszüntetése. Hogy abból az öszszegből, amit a népgazdaság lakásépítésre fordíthat, minél több lakás épüljön, szigorú normatívák szabják meg a lakások méretét, félszereltségét. Ezek a normatívák és a kötelező 53 m2

átlagos alapterület dönti el, hogy egy lakótelepen milyen lakások épüljenek, nem pedig az, hogy a valóságos igények milyen méretű lakásokat követelnének. Igy épülhetnek tömegével a kétszobás lakások, amelyeket képtelen módon 4 férőhelyeseknek tartanak, pedig ezek a lakások 4 személy számára csak alvásra elegendők, más emberi tevékenységre nem nyújtanak megfelelő teret. Preisich Anikó az V. és VI. ötéves terv lakástípusainak funkcionális fejlesztéséről 1976-ban készített tanulmányában 8 különböző családnagyságra és -összetételre igyekszik megoldást találni. A 8 esetre 8 különböző lakásfajtát javasol, figyelembe véve a jelenleg kialakult lakáshasználati szokásokat és elvárásokat. Úgy vélem, ha nem a jelenlegi állapotokból indulunk ki, hanem abból, hogy egy embernek az élete során háromszor változik meg gyökeresen az életformája, akkor lényegesen kevesebb variációra van szükség. Életformaváltozás következik be: 1. a felnőtté váláskor, a szülői háztól való elszakadás igényének jelentkezésekor; 2. a családalapításkor; 3. a felnevelt gyermekek távozásakor, az öregedés időszakában. E három életszakasz változó életformáihoz három különböző lakásfajta szükséges. Ennél többet vizsgálnunk, úgy gondolom, felesleges, mivel a több generációs együttlakás ma már elfogadhatatlan. Bár tisztában vagyok vele, hogy ennek nálunk évszázados hagyománya van, és sokan úgy vélik, erre továbbra is szükség van például: gyermekfelügyelet vagy az öregek ápolása miatt. Igaz, hogy évszázadokon keresztül megvolt a sajátos szerepe a generációk együttlakásának, mint ahogy a nők családon belüli szolgasorsának is megvolt a sajátos oka. Egyenjogúságukért folytatott harcukban a nők nemcsak a férjek uralma, hanem az anyósok elnyomása ellen is lázadnak. Felesleges, sőt terhes az együttlakás. A gyermekek nevelésével és az idős emberek ápolásával állami intézmények foglalkoznak. Az esetenkénti gyermekfelügyeletet pedig a lakóközösségen belül kell megoldani. Panzióház fiataloknak A felnőtté válással jelentkezik az az igény, hogy a szülői házat elhagyva ki-ki megteremtse saját, önálló környezetét. A személyiség fejlődéséhez fontos volna ennek az igénynek a kielégítése. Tapasztalatom szerint azok a fiatalok, akik 18—20 éves korukban valamilyen oknál fogva elhagyták szüleik lakását (például más városban dolgoztak vagy tanultak), felelősségteljesebben és önállóbban élték életüket, mint szüleiknél lakó társaik. Ebben a korban a gyerekek már tehernek érzik a szülői ellenőrzést, és cselekvési szabadságra vágynak, amivel a helyesen nevelt gyerekek általában nem élnek vissza. Ezeknek a fiataloknak olyan panzió-jellegű lakóházakat kéne építeni, ahol mindenkinek van egy minigarzon méretű lakása, de az épületben sok közös helyiség és olcsó étkezési lehetőség is van. Ebben a korban a fiatalok családi élet iránti igénye nem játszik fontos szerepet, sokkal inkább vágynak a közösségi életben való részvételre, az azonos korúak társaságára. A korai önállósulás megtanít az értékek megbecsülésére, arra, hogy az életben adódó problémákat mindenkinek magának kell megoldania. Nem kényezteti el a felnőtt korú gyermekeket az, hogy a mama mindenben kiszolgálja őket. A fiúk így majd nem tartják természetesnek, hogy az anyjuk után feleségük legyen az, aki mindent megtesz az ő kényelmük érdekében. Később azután a családalapítás sokkal megfontoltabb és tudatosabb, ha az önálló élet szépségei mellett buktatóit is megismerték. A családi otthon Amikor elérkezik a családalapítás ideje, és kialakul a saját otthon utáni vágy,csökken a közösségi terek szerepe. Általában minden életfunkciónak a lakáson belül kell helyet biztosítani. Az emberi magatartásban ekkor megfigyelhető befeléfordulás nem káros jelenség, hanem a megváltozott feladatok teljesítése érdekében alakul ki. A lakással szemben támasztott követelmények változása legjellemzőbben így fogalmazható meg: a lakás otthonává kell hogy váljon a benne lakóknak. Ez talán nagyon egyszerűnek látszik, de véleményem szerint sok elrontott házasságnak, szülő-gyermek rossz kapcsolatának a nem megfelelő lakás az oka. A lakás, amelyben lehet ugyan főzni, enni, tisztálkodni, aludni és tévét nézni, de mégsem érzi benne otthon magát a lakója. Nem a berendezés hiányosságai, hanem amiatt, amit ezek a lakások nem tudnak nyújtani. Egy barátom mondta: nem érdekes, hogy funkcionálisan milyen egy lakás, csak jó nagy legyen, hogy ne találkozzam benne állandóan valakivel. A mai gazdasági viszonyok mellett ez persze túlzás, de igaz, hogy az ember társas lény és individuum egyszerre, és ebből fakadó mindkét igényének teret kell adni a lakásban. Még ha a tervezés pillanatában a lakás tökéletesen kielégíti is a használók igényeit, a család létszáma gyorsan és nagy mértékben megváltozhat, s ez nehezíti helyzetüket. A tömeges lakásépítésnél fokozottabban jelentkezik ez a probléma, hiszen ebben az esetben valamiféle idealizált lakóra „szabjuk" a lakást, nem ismerve a tényleges használókat. Ezért — úgy vélem — már a tervezés tanításánál sem funkciókról és azok kielégítéséről kellene beszélnünk, hanem olyan terekről, amelyek sok funkciót tudnak kielégíteni. Nem a terek összenyitásával vagy szétválasztásával, hanem a terek méretének és elhelyezésének meghatározásával kell a többféle funkciót lehetővé tenni. Ehhez persze megfelelően nagy méretek kellenek. Ezért is tartom helytelennek, hogy a fiatal házasok csak kis lakásra jogosultak, holott éppen nekik kellene kapniuk a nagyobb méretű, később több és összetettebb funkciót felvenni tudó lakásokat. Az lenne ideális, ha a családalapítás a végleges otthon megteremtésével járna együtt. Magyarországon ma a kívánatos családnagyság, a teljes család 3 gyerekes. Vizsgáljuk meg, milyen lakás volna szükséges számukra. Nem alaprajzokat szeretnék ismertetni, hanem elveket, amelyek talán segíthetik a konkrét tervezést. Ma a szobákat tartják a lakás fő részének. A többi: mellékhelyiség. Erről a fő részről csak annyit tartanék fontosnak, hogy ahányan laknak a lakásban, helyesebben ahány személyesnek tervezik a családot, annyi szobából vagy félszobából álljon. Ahhoz, hogy egy lakásban az emberek igazán otthon érezzék magukat, feltétlenül kell mindenkinek egy „zug", ahová visszahúzódhat, és magára csukhatja az ajtót. Ez kis méretű lehet — akár egy 6 m--es hálófülke is —, a lényeg az, hogy ajtaja legyen, amit be lehet csukni. Világunkban az embereket annyi stressz, sőt sokk éri munkahelyükön, a közlekedés, a vásárlás során, hogy legalább otthon szükségük van egy kis nyugalomra. Felgyülemlett idegességüket különben a családtagjaikon vezetik le. Éppen ezért a szobákat nem úgy jelölném meg, hogy nappali, háló stb., hanem a szoba fő használója alapján. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehet olyan szoba, ahol ketten alszanak, és olyan, ahol tévét néznek, de az esetek többségében a család tagjai nem ugyanazt a tevékenységet végeznék egy időben. Meggyőződésem, hogy a tévénézéssel elpazarolt sok-sok óráért gyakran a lakáson belüli helyhiány a felelős. Az otthoni munka, továbbképzés ma már nem az értelmiségiek előjoga, hanem általános emberi szükségletnek tekinthető. Sok olyan nappalit láttam, ahol az elmaradhatatlan garnitúra kitöltötte az egész helyiséget, nem volt alkalmas hely sem egy könyv elolvasására, sem egy levél megírására. A televízió helye döntő jelentőségű. Megfigyeltem, hogy az építészhallgatók is nagy buzgalommal rajzolják be terveikbe, és a lakástulajdonosok is rendszerint fő helyre teszik. így a nappali valójában vendégfogadó és „moziterem" lesz, és semmilyen igazán családi funkciót nem szolgál. A szobáknak olyan tereknek kell lenniük, amelyek több funkciót is képesek felvenni. Legyen egy ember saját birodalma, de átalakulhasson vendégfogadásra vagy szórakozásra, tanulásra, munkára alkalmas helyiséggé. A közös helyiség: az étkező A család közös terének az étkezőt tartom. Ha a lakásban van egy jó étkező, és mindenkinek van saját szobája, szerintem nem fontos a nappali. Az étkező egy roppant egyszerű helyiség, bútorzata csupán asztalból, székekből áll, esetleg tálalószekrényből. Nincsenek benne a család egyetlen tagjának sem féltett személyes tárgyai, nincsenek drága fote-29