Budapest, 1979. (17. évfolyam)

3. szám március - Ormos Mária: Országmentési kísérlet 1918-ban

ORMOS MÁRIA Országmentési kísérlet 1918-ban •

Kimondva vagy kimondatlanul sokakban felmerült a kérdés: a magyar polgári köztársaság miniszterelnöke, majd elnöke, Károlyi Mihály vajon milyen fegyveres erőre számított 1918 őszén, amikor demokratizálási és országmentési kísérletébe fogott. Az új rendszer megszilárdítása és az ország külpolitikai érdekei egyaránt fegyveres erőt követeltek. A kiszolgáltatottság állapotában nem lehetett tárgyalást kezdeni a siker reményében. Éppen mivel ez az összefüggés magától értetődőnek látszott, sokan kárhoztatták is Károlyit amiatt, hogy hosszú hónapokat vesztegetett el anélkül, hogy az új hadsereg megszervezéséhez hozzálátott volna. Miért nem kezdődött el idejében, vagyis már 1918 novemberében a haderő átszervezése vagy újjászervezése? Erre a kérdésre szakszerű választ a hadtörténészek adhatnak. Egy politikatörténész, mint jómagam, legfeljebb egy szempontot vethet fel. Ez a szempont a következő: egy hadsereg hasznossága vagy veszélyes volta, betagolódása egy rendszerbe vagy függetlenülése tőle, nem a hadsereget alkotó elemektől, sőt még csak nem is a tisztikar feltételezhető hangulati statisztikájából, hanem mindenekelőtt magától a rendszertől függ. A hadseregek önálló fellépéseire: puccsaira, reakciós vagy forradalmi akcióira akkor és ott szokott sor kerülni, amikor és ahol a fennálló rendszer társadalmi és politikai bázisa gyenge. A hadsereg, amely ellenkező esetben az erő forrásává válik és azt gyarapítja, ilyenkor könnyen külön utakra lép, s megkísérli, hogy a társadalmi koncepciót megvédje a rendszerrel szemben, amelyet a védelemre alkalmatlannak tart. Volt-e a magyar polgári demokratikus erőknek okuk a félelemre? Kellett-e tartaniuk attól, hogy a megszervezendő haderő eltávolodik a polgári demokratikus kísérlettől, mert azt megalapozatlannak és társadalmilag erőtlennek látja? Ez volt az alapkérdés, és a válaszadás nem volt könnyű. Az esélyeket és lehetőségeket ne latolgassuk most, hiszen az eredményt utólag úgysem lenne lehetséges kiszámítani. Azt azonban tudjuk, hogyan látta Károlyi saját helyzetét és kísérletének kilátásait. Ügy látta, hogy néhány tucat elvbarátjával elszigetelten hányódik a viharos tengeren. Jobbra tőle a soviniszta birtokosok és tőkések kara, balra a szociáldemokraták vezette éhes tömeg. Kikre támaszkodjon a rendszert segítő haderő szervezésében? Saját helyzetéről kialakult tudata Károlyit mindenesetre nagy óvatosságra intette. Valamilyen sikerre és a stabilizálás első lépteire van szüksége — vélhette —, hogy a kockázatos vállalkozáshoz egyáltalán hozzákezdhessen. Vajon helytállt-e ez az okoskodás? Vagy éppen ellenkezőleg, a határozott fellépés és a fegyveres erő megteremtése biztosíthatott volna a rendszernek nagyobb tekintélyt és ezáltal több esélyt a megszilárduláshoz? — Empirikusan ez már örökre nyitott kérdés marad. Tény azonban — s éppen ez az, ami miatt e cikket érdemes megírni —, hogy Károlyinak volt egy sajátos elgondolása a fegyveres erő megszerzéséről, pontosan szólva: a hiányzó magyar hadsereg átmeneti behelyettesítéséről Ez az elképzelés érteti meg, hogy miért nem vállalta a kockázatot, s miért nem kísérelte meg a magyar haderő felállítását. Amennyiben ugyanis a „pótlásra" nem lát lehetőséget, minden valódi és képzelt veszély ellenére ezt kellett volna tennie, s e követelmény elől aligha térhetett volna ki. Mi volt az elgondolása? Röviden szólva az, hogy egy átmeneti időszakban, addig, amíg a rend Magyarországon helyreáll, amíg az új rezsim gyökeret ereszt, amíg a várható nagyhatalmi döntés az ország új határait nem garantálja, a hiányzó magyar katonai erőt a francia hadsereg pótolja majd. •

Belgrádban jártában november 7-én Károlyi igazi sikere nem az úgynevezett „rend-klauzula" elejtésében, hanem abban állt, hogy Franchet D'Espérey tábornokkal megállapodott az ország francia megszállásában, a szénellátás biztosításában, s valószínűleg ígéretet kapott arra is, hogy a kelet felől hazafelé áramló német haderőre a magyar kormánynak nem lesz gondja, mert e gondot a Keleti Francia Hadsereg magára veszi. A rend-klauzula önmagában véve semmit sem jelentett, hiszen édes mindegy volt, hogy a szövetségesek az országot milyen címen szállják meg. Nem volt mindegy azonban, hogy címmel vagy cím nélkül mely hadseregek tartoznak ebből a szempontból a „szövetséges" kategóriába. Miért beszélt Károlyi mégis a rendklauzuláról, amikor Belgrádban elért sikerét jellemezte ? Valószínűleg azért, mert ezzel Károlyi Mihály Siklós Péter reprodukciója tudta összefüggésbe hozni a fontosabb eredményt, azt, hogy a szomszédos államok hadseregeinek megjelenésétől nem kell tartani. S feltehetően azért is, mert a tervezett francia bevonulást nem hangsúlyozhatta, hiszen óhatatlanul magára vonta volna a nemzeti függetlenség feladásának vagy csorbításának vádját. Ha az utóbbi kérdést mérlegelni akarjuk, semmiképpen sem tehetjük formális szempontok alapján. A megszállást a fegyverszünet és az azt követően aláírt belgrádi katonai konvenció egyaránt kimondta. Amegszállás pedig a nemzeti szuverenitást mindenképpen és minden formájában érinti. A megegyezéses, s ha nem is baráti, de barátságos francia megszállás viszont — a cseh, román és szerb megszállással szemben — nemcsak a polgári demokrácia bizonyos hátvédjét, de egyúttal az ország általános érdekeinek a védelmét is jelenthette. Milyen értelemben? Abban az értelemben, hogy a megállapított demarkációs vonalak sértetlenek maradhatnak addig, amíg a békekonferencia meghozza végső döntését. A magyar kormány tehát időt nyer, felkészülhet a konferenciára, ahol — mint remélte — érveit majd előadhatja. E koncepció kialakítását messzemenően igazolja a jegyzék, amelyet a magyar fegyverszüneti bizottság nyújtott át a francia parancsnokságnak a megszállandó helységekről. A lista ugyanis tartalmaz minden olyan helységet, amelyet a szomszédos államok igényei által veszélyeztetettnek gondolhattak. Tudjuk, hogy Károlyi a belgrádi megegyezést a körülményekhez képest olyannyira kedvezőnek találta, hogy azonnali aláírásán gondolkodott. Hogy erről mégis lemondott, s visszatért Budapestre, az annak tulajdonítható, hogy a végső elhatározásnak törvényes kereteket akart biztosítani. A habozásra a bekövetkező események azonban nem sok időt hagytak. Ugyanazon a napon, amelyen Károlyi Belgrádban a francia főparancsnokkal tárgyalt, az amerikai kormány nyilvánosságra hozta saját, két nappal korábban a román kormányhoz intézett jegy-14