Budapest, 1979. (17. évfolyam)

3. szám március - Tamás Ervin: Leninváros

rozó jelentőségű a város életében, de egyre többen az úgynevezett tercier ágazatban keresik kenyerüket: a szolgáltatásokat látják el. Az ipari termelés 1978-ban meghaladta a 13 milliárd forintot. A legrégebbi üzem a tiszapalkonyai hőerőmű, amelyik 1959 óta ad villamos energiát. A fiatalabb „testvér", a Tisza II. Erőmű 1978 óta működik — beruházási költsége csaknem 8 milliárd forint volt, összteljesítménye 860 megawatt. A Tiszai Vegyi Kombinát épitése 1955-ben kezdődött el, első üzemét — a lakkfesték és műgyantagyárat — 1960-ban avatták, négy évvel később műtrágyagyárát, majd sorrendben: műanyagfeldolgozó üzemét, gépgyárát és öntödéjét, a polietiléngyárat és az olefinkombinátot, 1978-ban pedig polipropiléngyárát. A legfiatalabb ipari objektum a Tiszai Kőolajipari Vállalat, amelynek tervezett beruházási költsége több mint 6,5 milliárd forint, az összeg jelentős részét már beépítették. A teljes üzemeléskor évi 3 millió tonna kőolajat dolgoz majd fel. A milliárdok tengerében apró csepp a város egyetlen termelőszövetkezetének évi 37 millió forintos termelési értéke. Két tanácsi osztályvezetővel beszélgetek. Egyikük, Fetrikovics Gyula, a diósgyőri gépgyárat hagyta ott, hogy Leninvárosban a tervosztályt vezesse, másikuk, Bodnár János véletlenül került ide: egyik kollégáját kísérte el 14 éve azzal, hogy megnézzék, milyen hely is ez. A kollégának nem tetszett a város, de neki igen, ideköltözött. Hosszú évekig a gimnázium és a szakközépiskola igazgatója volt, onnan került a művelődésügyi osztály élére. — Építészetileg sivár a város — mondom. Védekezés helyett azonban bólintanak. — Még az — mondja egyetértőn Petrikovics Gyula. — Kevés erőnk jutott eddig az egyedi tervezésre. Lakás és lakás kellett, mert az ipari beruházásokkal összhangban nőttön nőtt a város. Gyorsan építeni pedig csak házgyári technológiával lehetett, így most a kissé sablonos lakótelepek alkotják a városszerkezetet. De ne felejtse el, hogy a városrendezési terv szerint a nagy munkának még csak a felével készültünk el! A városközpont kialakítása ezután következik. — Néhány speciális épület vegyül a különböző időszakokban épült lakótelepi házak közé — véli Bodnár János. — A téglától a különböző házgyárak termékéig sokféle építési mód hagyott nyomot Leninvároson. Elkelne néhány műemlék, de mit csináljunk, ha a történelem cudarul bánt ezzel a vidékkel! Egyetlen nevezetes hely a közelben muhi puszta, viszont az ottani csata kimenetele nem az építésnek, inkább a rombolásnak kedvezett. A művelődési ház igazgatóhelyettese, Ládi Vera, bejáró. Sajószögeden, szüleinél lakik, s bár nincs messze a falu Leninvárostól, szeretne már beköltözni a várva várt lakótelepi lakásba. — 1967-ben végeztem a debreceni egyetemen, abban az esztendőben, noveriber 7-én adták át a művelődési házat, decemberben már itt dolgoztam. A korlátlan lehetőség vonzott. A kétéves budapesti kitérőtől eltekintve azóta is itt dolgozom. A létesítményünk munkája érdekes és fontos, hiszen mi irányítjuk a város egész közművelődését. A felnőttoktatási stúdiótól a helytörténeti gyűjteményig, a könyvtáraktól a csillagvizsgálóig minden hozzánk tartozik. Amikor idejöttem, évi 32 műsoros estet adtunk, most 120-at. Évente 350 ezren fordulnak meg nálunk, de mi is kimegyünk az üzemekbe: a városban 13 klubunk, 17 letéti könyvtárunk működik. Nálunk az ifjúság és a munkások művelődésének segítése természetes program, egyet jelent a város kulturális életével. Az éledő lokálpatriotizmus egyik legszebb bizonyítéka a sportkombinát. A leninvárosi sportklub, az LMTK ügyvezető elnöke, Kárpáti György körbemutatva birodalmán csak annyit mond: — Tíz esztendeje ez a terület a termelőszövetkezet legelője volt. Az üzemek anyagi, a városlakók fizikai segítsége nélkül talán még most is az lenne. A sportlétesítmény kapui mindenki előtt tárva vannak: a kajakkenu tanmedencében az óvodások és a kisiskolások tanulhatnak úszni, az üzemek dolgozói pedig itt tartják szpartakiádjaikat. — Tömegsporttelep a miénk — mondja Kárpáti György. — Kilenc évvel ezelőtt még alig 2500-an jöttek ide sportolni, ma már csaknem harmincezren keresik fel. Persze, azért a versenysportot sem hanyagoljuk el, legbüszkébbek súlyemelőinkre vagyunk. A leninvárosiak csapatbajnokok, versenyzőink között van Kőszegi György, világbajnoki ezüstérmes és a saját nevelésű Hornyák Ferenc, kétszeres ifjúsági világbajnok! És az edző, Ecser Károly, Európabajnok, világbajnoki harmadik helyezett, aki nem is olyan régen még versenyzett, ólomsúlyban. — Szeretek itt élni. Persze, nekem könnyű volt itt megszokni, hiszen Tatabánya is, ahonnan jöttem, ipari centrum. Annak azért örültem, hogy ez a település tágasabb, jobb a levegő — mondja, majd gyorsan a sportra vált —, de legjobban a munkám marasztal: a súlyemelés. A fiúk fegyelmezettek, lelkesek, sok a tehetség, s szerencsére nem marad el a siker sem. . . De nemcsak kiváló sportembereket nevelnek a városban. Tirkala Ferenc érettségi után szakmát tanulni jött Leninvárosba, később elvégezte a főiskolát, majd az egyetemet, most pedig a modern szakmunkásképző intézet és szakközépiskola igazgatója, a városi pártbizottság tagja: — Talán ebben az épületben dől el a város jövendő sorsa, hiszen nálunk nevelődik a munkásutánpótlás. Harminc esztendőt én is faluban éltem, ahogy sok más leninvárosi. Az a dolgunk, hogy az utánunk következő nemzedék magáénak érezze azt a várost, amit mi építettünk. Ők már tősgyökeres leninvárosiak lesznek. /i