Budapest, 1979. (17. évfolyam)

3. szám március - Major Tamás: Otthonaim

Csigó László felvételei és reprodukciói MAJOR TAMÁS OTTHONAIM Iakásom ablakából a Dunára látni. Szeretem nézni a folyót. -A „Mintha szívemből" folyna tova, hiszen szürke vizével az enyém is, ahogy mindnyájunké, mert a Duna a történelem. Életem szorosan kapcsolódik századunk történelméhez, mint színész pedig átélem, érzékelem a régi korokat. Nem annyira az eseményeket, inkább a döntések rugóit, az események közt formálódó vagy deformálódó jellemeket. Élni azonban a huszadik században élek, saját korom áll hozzám legközelebb, gyötrelmeit végiggyötrődtem, örömeivel együtt örültem. 1910-ben születtem Újpesten, a Toldi Miklós u. 10. szám alatti földszintes házban. A kapu után következett a kis előszoba, szoba, pince, utána újabb apró kis szobák. Együtt laktunk nagyszüleimmel ebben a vidékies házban, mely éppen olyan volt, mint kevés pénzből épült többi rokona. Úgy ellepték ezek az épületek az országot, mint a lejárt váltók és fizetési meghagyások az asztalok fiókját. Amint nagyobb lettem, máris kiléptem a ház falai közül, szüleimen és tanítóimon kívül újabb nevelőkre leltem: az utcára, a Duna-partra, Újpest poros vagy sáros grundjaira. Édesapám állami tisztviselő volt, édesanyám tanítónő, aki gyermekségétől kezdve színésznői álmokat melengetett. Nemcsak ösztönzést, hanem segítséget is kaptam tőle saját törekvéseim megvalósításához. Az elemi iskola majdnem szemközt volt velünk, nálam két évvel idősebb bátyám „törte" számomra az utat, ötévesen már én is iskolás voltam. Megtettem az első lépéseket a tudományok, az élet hasznos és haszontalan dolgai irányába, de — édesanyám hatására — elsősorban a versek, a művészet világa vonzott. Már elemista koromban mondtam, szavaltam a verseket az osztályban, az iskolai ünnepélyeken s otthon, családi körben. A lírát azonban kiszorította a dráma, pontosabban a tragédia. A történelem váltogatta a műfajokat. A nagy történelmi sorsfordulókról az első emlék már négyéves koromban belém rögződött. Ma is pontosan előttem van apám döbbent arca, ahogy megáll az ajtóban, izzadó homlokát végigtörli keze fejével, és mint aki látja az elkövetkező rémségeket, azt mondja: megölték a trónörököst. Mindent megjegyeztem, magamba szívtam. A felvillanó képeket, a hangokat, ízeket, illatokat azóta is hordom magamban. A sebesültekkel befutó vonatok ablakait, Mackensen csukaszürke csapatait, akik a Rákospalota — Újpest vonalon vonultak vissza. A sorbanállás itt van a lábamban, az éhezés emléke ma is összeszorítja a gyomromat. Mert rettenetesen éheztünk a háború végén. Abban az időben mindenki maga dagasztotta a kenyeret, a pék csak megsütötte. Emlékszem, már csak kukoricamálé volt, azt vittem egészen a Dagály utcáig, mert pék is csak ott volt már. Az utcán csatangolva megbámultam a Tanácsköztársaság menetszázadait. Újpestről, Angyal-