Budapest, 1979. (17. évfolyam)

3. szám március - Major Tamás: Otthonaim

földről a munkások százai jelentkeztek a toborzóirodákon, figyeltem ezeket a komoly férfiakat, amint nevetve, dalolva vonultak végig az utcán, azt énekelték, hogy „Söprik a pápai utcát . . ." Mentek puskával, vörös kokárdával, hetykén nótázva . . ." száztizenhat éves barna kislány . . .", masíroztak Újpest utcáin, a bámész szemek, az integető kendők között nevetve, visszaintve vonultak bele a pusztulásba, a történelembe. Mi is énekeltünk. Kerényi nevezetű tanítóm megtanította az osztálynak a Marseillaise-t, fújtuk is lelkesen. És a hangok, a képek mellett az ízek! 1919. május elsejét a megyeri lóversenytéren ünnepeltük. Mindenki kapott egy szelet kenyeret, amely mustárral volt megkenve. Csípős íze ma is a nyelvemen. Azután „a hadaknak" végén a József Attiláéhoz hasonló utazás, egyedül Örszentmiklós—Vácbottyán irányába. És hoztam vajat, túrót, lisztet. Édesanyám túrósgombócot készített, melyből — rettenetes tragédia — egy falatot nem ehettem, elkapott a hastífusz. Középiskolai tanulmányaimat a Könyves Kálmán gimnáziumban végeztem. Szívesen, eredménnyel tanultam, különösen az irodalom és a nyelvek érdekeltek. Az iskola tanárainak és diákjainak összetétele igen sok árnyalatot mutatott. Kitűnő tanárok mellett voltak gyengék, haladó gondolkodásúak mellett konzervatívok, sőt reakciósok, ahogy a tanulók közül is később nem egy lett ellenálló, mártír, de akadtak olyanok is, akik a szélsőjobboldalnak, a nyilasoknak lettek prominens kiszolgálói. Az iskola sokszínű életéből persze kivettem a részem, különösen az önképzőkörben és a sportkörben tevékenykedtem. Hogy is mondtam ? A szülői ház, az iskola, az utca nevelt. És még egy: a Duna. Az én gyermekkoromban a Duna külön világ Nagyszüleim, szüleim, bátyám és én Érettségi képem Munkás-matinén 1943-ban