Budapest, 1978. (16. évfolyam)

4. szám április - Nemeskürty István: A Magyar Elektra diákok előadásában

Nemeskiirty István A Magyar Elektra 1956. március 31-én, április elsején és június másodikán először kelt életre színpadon Bornemisza Péter Magyar Elektrájának átdolgozatlan, eredeti ős-szövege. Ez a könyvtári leltározás során, 1923 júliusában, a gothai tartományi könyvtárból véletlenül előkerült és hasonmás kiadásban 1923 november végén Budapesten kiadott tragédia 1956-ig alig néhányszor került színre és akkor is Móricz Zsigmond átdolgozásában. Tanár koromban erősen foglalkoztatott a gondolat: lehetne-e tanítani feleltetés, osztályozás, bizonyítványosztás nélkül. Az ember az iskolába kerüléséig tanulja meg a legtöbbet: tájékozódni, látni, beszélni, gondolkozni, következtetésekre jutni, fontosakat a lényegtelenektől megkülönböztetni. És mindezt szinte „magától". Ezért is örömmel fogadtam az ország első, szerény úttörőházának felkérését: szervezzek irodalmi és színjátszó szakkört. Jómagam akkor, 1953-ban a IX. Mester utca 67. számú általános iskolában tanítottam. Az úttörőház Kispesten működött, egy Rákóczi utcai földszintes házban. György László tanár volt az igazgatója. A színjátszás azért érdekelt, mert a feleltetés nélküli tanítás egyik nagy lehetőségét láttam benne. Régi magyar iskolák, mint közismert, szinte „tantárgyként" építettek a színjátszásra. Semmiképpen sem akartam azonban színészpalántákat nevelni. A szülők kedvéért megszervezett gyerekelőadásoktól is irtóztam, melyek során „aranyos csöppségek" csapnivaló darabokat, csapnivaló előadásban adtak elő. Ezt elkerülendő, irodalmi szakkört szerveztem, és ennek tagjai közül fokozatosan választottam ki a versmondást kedvelő, prózai szövegeket is szívesen megtanuló gyerekeket, akikkel aztán kétéves munka után apránként kezdtem megkóstoltatni színielőadásra írt szöveget. Ezt a csoportot se neveztem ,,színjátszódnak, nehogy hamis reklámot csapjak. „Előadó-szakkör"-nek hívtuk. Az irodalmi szakkör és az előadók együttműködtek, de persze az ,,előadók"-kal külön is foglalkoztam. Nagy türelemmel kellett a gyerekeket, a különböző kispesti iskolákból toborzódott felsőbb osztályos tanulókat, megtanítani a helyesen ejtett beszédre, az elmesélni tudásra, az írott szöveg tiszteletére; arra, hogy maguktól támadjon bennük vágy egy-egy közösen elemzett szöveg megtanulására, ezáltal teljesebb birtokba vételére. Célom az volt, hogy e verseket, prózai szövegeket, színműrészleteket a gyerek annyira megszeresse, hogy magától szülessen meg benne a szépnek megismert anyag elsajátításának, megszerzésének, birtoklásának vágya. Ezért-mindenki más-más szöveget tanult meg: amit szeretett. De azt aztán megtanulta! Hogy pedig szépen, jól és értelmesen elmondhassa: ahhoz értenie kellett a művet. Mindebből következik, hogy a szó szorosabb értelmében vett színészi tehetség nálunk nem volt elsőrendű fontosságú, hiszen nem színészeket, hanem színházlátogató-irodalomértő közönséget neveltünk! * Nem kérkedem annak bizonygatásával, hogy a gyerekek a középiskolás korig jutva milyen nagy műveltségre tettek szert. Persze színházba is jártunk rendszeresen. 1955 szeptemberében jutottam oda gyerekeimmel, akkor már középiskolásokkal — természetesen ugyanazokkal, akikkel elkezdtem! —, hogy valamennyiükben természetes kívánságként született meg valamilyen diákelőadás gondolata, vágya. Büszkén írhatom, hogy ez a vágy sem csupán a szerzett tudás megmutatásának egyébként egészséges, helyes és természetes vágya volt, hanem őszintén szerették volna a magyar irodalom valamely kevésbé ismert darabját bemutatni, azt ily módon közkinccsé tenni. Ilyen körülmények között vezetgettem a kis közösséget nagy óvatosan a régi magyar irodalom és Bornemisza Magyar Elektrája felé. Míg azt olvasgattuk, kóstolgattuk, a nehéz szöveggel birkóztunk, más színmű előadására készültünk. Mándy Iván, aki (Vargha Kálmán irodalomtörténésszel együtt) a szakkör rendszeres látogatója volt, és aki a gyerekekkel baráti kapcsolatot tudott teremteni: egyfelvonásos színművet írt számukra. ,,Csutak és a többiek" volt a címe. Érdekessége, hogy Mándy a gyerekek valóban átélt élményeit, a közöttük, velük megtörtént, neki elmesélt eseményeket dolgozta fel. Itt fekszik előttem az 1956 elején nyomtatásban is kiadott — („Népszava, a Szakszervezetek Országos Tanácsa Könyvkiadóvállalata") — 33 lapnyi „vígjáték egy felvonásban, három képben". Az időközben regénysorozattá terebélyesedett Csutak-téma tehát a mi szakkörünkben született, és a darabot mi adtuk elő először, még megjelenése előtt. . . Mándy Iván különben az Elektra próbáin is részt vett, egyszer talán ezt az emlékét is megírja. A „Tragődia magyar nyelven a Szofoklész Elektrájából" 1558-ban írott szövegével szinte emberfölötti feladat volt. Főleg az volt nehéz, hogy a gyerekek eljussanak a szöveg természetes elmondásához, anélkül, hogy azon húzni vagy változtatni kelljen. Ezért a darabot hónapokig csak olvastuk, értelmeztük. A szereposztásra is csak két hónap múltán került sor, s az is kettős szereposztás volt. Tudtam és nem győztem a gyerekeknek mondogatni, hogy ezt a Magyar Elektrát — ha egyáltalán előadták, ami egyébként valószínű — nem hivatásos színészek játszták, hanem diákok. A diákos természetességet és naivitást itt tehát az előadás értékévé tehetjük, mert ezzel nemhogy meghamisítanánk a művet, de lényegéhez jutunk közel. Felfogásomban a tragédia 1558-ban a királyi Magyarországon játszódott; az uralkodópár a Habsburgok köntösében lépett fel, Elektra, Oresztész és a Mester pedig a XVI. század magyar ruhájában. (De nem afféle pántlikás-cifra öltözékben.) A Mester XVI. századi prédikátor. Oresztész vélt hamvainak urnája egy mázas cserépkorsó volt. Körfüggöny előtt játszottunk, díszlet nélkül. Mindenki a természetes arcával, maszk nélkül szerepelt, azon fiatalon, lett légyen akár a Kórus („vénasszon") alakítója. Egyetlen szót sem hagytunk ki a szövegből. Azt képzeltük el — ami megfelelt az egykorú valóságnak —, hogy ezt a Szofoklész-átdolgozást bécsi magyar egyetemi hallgatók adják elő kihívón hősies példálózással a frissiben császárrá 20